Irodalmi játszótársaink közül, akikkel ?68-ban Eszmélet címmel akartunk folyóiratot indítani, mára a megvalósult lapban csak Tandori Dezsõ van velünk, ami akkor is fájdalmasságaink maró jele, ha a Liget nem annak a meg sem születettként lefejezettnek a folytatása. Ha most mégis ezzel a címszóval próbálok itt írni, annak legerõsebb oka, hogy a kapcsolódás lehetõsége, ahogy belegondolok, egyre erõsebb követeléssel kényszerít, próbáljam értelmezni, merjem kimondani - nincs folytatás; s hogy mit érzek a két összekapcsolt szó mögött, alatt, körül; milyen történet részeseként tudom fölmutatni (jelezni legalább).

    Ez a nincs nem most jelenik meg nekem elõször, s T. D.-vel összehangzóan József Attila mellett Kosztolányi versei is elém hozták, de sokáig elég volt egyik vetülete is, a mozgás örökkévalóságát eldaloló lendülete ("csak ami nincs, annak van bokra"), hogy így megy ez a lét, ez a módszere, s az emberi lény lehetõsége, hogy éljen vele, de tartsa kézben. Korunkban mintha éppen ez hiányozna, s a mértéket vesztett szabadság állapotába billenne át a lét határaira érkezett emberfaj, bár ez nagy szó, s félõ, ha nem versben áll, konkrét vonatkozásban, úgy szállong a semmi benne, mintha valaminek lenne a pora. Óvakodva ettõl, és lehetõleg minden demagógiától, máris a centenáriumi konkrétságra térek, melynek legfõbb lényege ellentmondásossága, hiszen az emlékezés csak úgy lehetne reális, ha nem kultuszt ápolna, nem ürügy volna a megmutatkozásra, de alkalom a számvetésre, ha kimondaná, hogy a száz éve született költõ mŰve korszerŰtlen, versei hiábavalóak, minden emlegetés, hivatkozás, rájátszás ellenére (vagy éppen általa, mert jelentéstelen vagy eltorzított szövegként, roncsként, áruvédjegyként rángattatnak) soha nem voltak olyan távol a világtól, mint ma.

    S itt nemcsak a József Attila gondolkodásában üdvözítõnek vélt társadalmi megoldások ellehetetlenülésére gondolok, amelyeket visszapillantva az õ szavainak keserves idézésével is csak illúziónak lehet minõsíteni (a szabadság nem szül rendet, a kín nem finomul, a kincset õrzõ bányák végleg kimerültek), hanem a század irracionális katasztrófái után globalizálódó kiúttalanságra és elidegenedésre. Ezt nevezte egy német püspök még ?99-ben antropológiai láthatatlanná válásnak, ami pontosan fedi és a maga elvont módján kifejezi, hogy a jelenség meghaladja az ember köznapi érzékelését. Fölmérni és belátni ezt csak kínzó értelmi munka árán lehet, hogy az egészrõl van szó, az emberiségrõl és a földgolyóról, s nem csupán a bölcselettel összeolvadó költészet, de a praktikum szintjén, hogy vonyítani kell tõle. Ebben a meggondolásban érvényesülhetne teljes súlyával József Attila egyre nehezebben teljesíthetõ kérése: "S ezt az emberiséget, hisz ember vagy, ne vesd meg".

    A világ trendje s benne a kultúra sodra, még bennebb a mai magyar irodalomé mára "végképp másképp lett", térek vissza T. D. karójához, záró mondataihoz, hogy a nincs van, de azt is meg kell kérdeznem itt, hogy akkor mégis hol van és mi ez, a Liget és mi magunk, s mindazok, akik "belátják" a helyzetet - hát kívül vagyunk belül, s "így történik meg, érdemben, hogy legmaibban evidens, legaktuálisabb költõnkkel szépen magunk maradunk": ezt szívesen ismétlem jegyzetem végén, és nyitom ki a "magunk" értelmezését az olvasónak.