Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlõ erdõbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém - morogta, míg egyre mélyebbre hatolt a szúrós bokrok között. A kontya meglazult, a haja az arcába hullott, akkortájt oly álmodozva járt, a szoknyájába bogáncs ragadt a patak melletti mezõrõl. Az erdõ csak pár perc járásra esett az autóúttól, ahol a kocsiját hagyta, mégis áthatolhatatlan, végtelen rengetegnek tetszett, mesebeli sötétjében bármilyen szörnyeteg meglapulhatott: párduc, oroszlán vagy nõstényfarkas a sŰrŰ, kúsza, vad vadonban.

    Elég - gondolta, most már csakugyan elég ebbõl a hülyeségbõl, mit keresnének vadállatok a fõváros határán, errefelé még õzet is ritkán látni, azok is bambán nézelõdnek, nyoma sincs tekintetükben a vadállatok riadt rebbenékenységének, csak lustán odébbállnak, mintha unnák, hogy megbámulják õket. Dantét meg végképp hagyjuk ki az egészbõl, bár biztosan tudom, hogy ez az út sem igaz. Nem, éppen ellenkezõleg, és szeretném, ha semmilyen árny nem szegõdne vezetõmül... Körülnézett. Most az egyszer csakugyan egyedül van. Nincs tanú - legalábbis reméli. És ha mégis? Ha minden mozdulatát szemmel követik? Magához szorította a pénzzel teli aktatáskát és megszaporázta a lépteit. A hevenyészve rajzolt térkép szerint a vadászles körülbelül kétszáz méterre lehetett, de a fák lombjától az eget is alig látta.

A kora õszi erdõ még zöldellt, csak itt-ott tŰnt fel egy élénksárga folt a nedves-barna tavalyi avaron. Sötétedett.

    A férfi autóval megkerülte az erdõt, és a hegyen át, a másik oldalról közeledett. Jóval nagyobb utat kellett megtennie, de már órákkal korábban elindult, hogy kényelmesen megfigyelhesse, a nõ csakugyan egyedül érkezik-e. A hátán imbolygó hatalmas katonai hátizsákban minden lépésnél fémes koccanás hallatszott, ahogy a konzervdobozok egymáshoz ütõdtek. Pár napig itt kell maradnia, utána megpróbál átjutni a határon. Néha nagyot rántott a lazuló szíjon, aztán gyerünk tovább. Századszorra is felsorolta a tennivalókat, és elégedetten mosolygott, amikor a patakban hajókázó mobiltelefonra gondolt: ha megpróbálnák bemérni, alaposan félrevezetné a nyomolvasókat. Ebben a rengetegben egy egész hadsereg is elbújhatna - és elkomorodva pásztázta a sŰrŰséget.

    A vadászlestõl húsz lépésnyire magas tölgyfa állt, erre mászott fel, a hátizsákot kötélen maga után húzta, majd lihegve, verejtékezve egy vastagabb ág fedezékébe bújt. Most várnia kell, legalább egy órát, bár úgy számított, a nõ is a megbeszéltnél elõbb érkezik. Biztosan ideges. Világosan megmondta, ha követi az utasításait, minden rendben lesz. Bolond lenne kockáztatni, amikor csekély egymillióért megvásárolhatja a hallgatását - és soha, senki nem tudja meg, hogyan történt az a baleset.

    A nõ a térképet szorongatva a fák sŰrŰjét kémlelte. Amióta a rajzot követve letért a keskeny csapásról, egyre inkább érezte: eltévedt. Már legalább egy kilométert megtett, a lába sajgott a lapos talpú vászoncipõben, mégsem találta a vadászlest. A sziklánál talán balra kellett volna fordulnia, de lehet, hogy amit sziklának vélt, csak nagyobbacska kõ volt, nem a térképre vetett jel. A növekvõ szürkületben a fák törzse lassan összefolyt, borzongva húzta magára a táskájában lapuló, vékony, sötétbarna pulóvert, és mintha úszna, tapogatózva haladt elõre.

    A férfi karja elgémberedett a kapaszkodásban, a kötél, amivel a hátizsákot szorította, kidörzsölte a tenyerét. Hol lehet ez a nõ? Eltévedt és valahol a közelben kóborol? A földre ereszkedett, egy tüskés ágú bokor alá rejtette a zsákot, és nekiindult, hogy körülnézzen a környéken. Félrehajtotta az útjában álló, vastag ágat, és amikor visszacsapódott, különös, kénes szagot érzett. Észrevették. Tompán döndült a teste, ahogy a földre vetette magát, és a vadászles felé kúszott, valami fedezékbe.

    Az ordítás megrémítette a nõt, különösen mert olyan közelrõl hallatszott, mintha az áthatolhatatlan fallá olvadt fák papírból lennének; ez az egész csak díszlet - villant át az agyán, mégsem fordult sarkon, elõrenyúlva szinte félresöpörte a sötétséget, és pár lépés után valóban megpillantotta, ami valamikor egy ember teste lehetett. A foszlányok között három hatalmas állat turkált jóllakottan, és kérdõn, szinte kihívóan tekintettek a nõre. Egy párduc, egy oroszlán és egy nõstényfarkas.