Elég volt egy pillantás hogy meghalljam

a csörrenést s már tolongott elõ az egész

történet. Különben minden olyan sima-szürke

a képen még a fehér falú zsúpfedeles házak is

a gémeskúttal és a ködös háttér. De legkivált

a jól táplált lovak s mŰremek vonalaival

a kocsi. És a kocsin a sapkás géppisztolyos

orosz katonák ráérõsen. Hány ilyen lovas

kocsit láttam. S hogy robogtak kurjongattak

hajtóik félnünk kellett megmondták elõre.

Csörrenésrõl senki nem beszélt. Apám is katona

volt valahol hónapok óta hírét sem hallottuk.

A front már átment rajtunk. A menekültek haza

költöztek. Ketten maradtunk a bakterházban.

Anyám nagymama fekete berlinerébe bújt. Egy

kóbor puskás mégis nekitámadt késõ délután

a konyhában. Ahogy ugrott a katona fegyverével

függõlámpánk porcelán szoknyáját és a cilindert

szétzúzta. Fejemre záporozott egyetlen csörrenéssel

szakadt rám a világ. A katona belökött a szobába.

Anyámmal nem bírt. Anyám sikoltozva kiszakította

magát. Anyám a szomszédos vasútállomásra rohant

a katona meg ellenkezõ irányban láttam árnyát

elsuhanni az ablak elõtt futott a sínek közt. Már

szólongattak. Még tartott a csörrenés. Tart. Mi

csoda szerencse mondták hogy bosszúból le nem lõtt.

Nem értettem nem értették hogy az a csörrenés

volt és maradt a hangzásban testet öltött rémület

a mondogatások rettegések vak megvalósulása.

A lámpával a konyha mennyezetén át az égbolt

robbant le ma is fülemben nyakamban borotvaéles

szilánkjai a bizonyság hogy volt van és megtehetõ.