1

Kevert lények vagyunk, de mihaszna?

Érvényes ránk így is Kretschmer alkattana.

Bizony beleillünk, mint keretbe a kép.

Szemünkbe rejtve ott a szenvedés:

Harmonikaszó. Orosz vagon.

Siklik a semmibe egy elfeledt rokon.

Örökké suhan a tenyérnyi ég,

Végtelen nyírfák, csupa semmiség.

Lehet, hogy piknikus alkat volt szegény,

De mi lett belőle? Sovány skizofrén.

2

Mi lett belőle? Keretben régi kép.

Takarja por és messzeség.

Emlékek száraz kekszét rágva meg

- Salto mortale - kileng a képzelet:

Görög narancsba oldott görög ég.

Narancsgerezdbe ájult napsütés.

Félelmeim számozatlan oldalak,

Várnak rám - bordám beszakad.

Mit ér a tenger, ha csak pillanat?

3

Mit ér a tenger, ha csak pillanat?

A horizontvonalon hajó halad.

Lehet-e mozgás mozdulatlanabb?

Dél van. Szabályos aranytömb a part.

Hirtelen jön. Utolsó ítélet a zivatar.

Alvadt sötétjében házak és hajók.

Víz ostromol minden ablakot.

4

Víz ostromol minden ablakot,

Fekete zuhogás, szétfolyt csillagok.

Orvosok papok e terra incognitán

Nem tudják hányféle sír a magány,

Hogy az elme konok csonthéja mögött

Miféle elmebaj kukaca rág, miféle sorsot épít

Sötét utcákkal, lebujokból a hit?

Enzimek, gének mind csak alkalom,

Hogy élményt szerezzünk valahogy:

Kínt, kincset, álmot, bitókat, bűnöket,

Hogy önmagunk legyünk bármi áron -

Ezen a soknyelvű, ingatag világon.

5

Ezen a soknyelvű, ingatag világon

Nincs nagyobb kockázat, mint az én.

Halottak ülnek a hegyek tetején.

Fázunk, hiszen a magzatkori lét:

A drága szimbiózis csak paradicsomi kép,

Mese, mit a köldökzsinórt elvágó szike

Meg a kamaszkor megtagad, összetép,

Mert célunk égést, fulladást -

Átélni végül minden rothadást:

Kínjaink étlapján a sok fogást, amit

Meg- és kipróbált előttünk annyi íny.

Töprenghetünk a holtak szavain.

6

Töprenghetünk a holtak szavain.

A fűben pipacs, kankalin.

Ingó árnyékuk néha összeér.