Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2008 / 7   //    «    8    » 
Levendel Júlia & Horgas Béla
Egy korty mólü
esszé (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 



L. J.: Amikor az a Klee-féle "aktív vonal" elindul, mintha egy kiterjedés nélküli pontból, a semmiből eredne, s mégis látható: ered, indul, már-már vonalka, valami kezdemény, tojásból épp kikelt fióka, félénk-esetlen, a saját lélegzése, szívverése is meg-megrebbenti pihéit - ennek a reszketésnek örökre nyoma marad;

    én is vonalnak mondom, noha nálam betűkupacok jelennek meg, már régen nem is papíron, a számítógép klaviatúráján inkább hangot fogok, mert az az útra készülődő valami bennem legelőbb is hangzik, plim... plam... plim-plim-pá... nem, még korai, még kottázhatatlan, de az a valami nagyon is aktív, és újszülött erőszakossággal követeli a magáét: mulatságos, ahogy lábra kapna, lenni, teljesedni akar, mulatságos az ősbizalma. Nekivág.

A semmiből egyenesen a mindennek. Hiába lehet belőle még bármi, elakadhat, eltörlődhet, és a szerencsésen növekvő is kanyaroghat erre, hajolhat arra - a még pöttömnyi óriás-sóvárgása lebírhatatlannak tetszik;

    van, hogy rábámulok utcán, üzletben, villamoson egy képre, s az elém villanó alak mozdulata, pillantása elegendő indíttatás, már csak a történet hiányzik mögüle; van, hogy arra ébredek: egész mondatok szólnak, megformált szöveg szinte, többnyire a saját hangomon hallom a diktálást; megesik, hogy az értelmi szenvedély minden érzéki kényszernél erősebben sürget utánagondolni, hogyan is van, ami van - ilyenkor azonban a szokásosnál is szorongatóbb a gyanú, hogy értelmetlen, amit teszek, mert ha a rögvest nyomuló utilitás ellen védekezve ’szenvedély’-nek nevezem is az indító lökést, mégsem olyan kételytől mentes esszéfélét írni, mint megjeleníteni embereket, sorsokat -; szóval sokféle kezdetet próbáltam, a leggyakoribb a tapogatózó, hangot kereső, bámulatos ősbizalommal máris lépni igyekvő; s ha ez keveredik az amúgy is hasonszőrű vággyal, hogy abból a semmi-pontból ne csak az én aktív vonalam induljon, s hogy az ugyancsak sejtett-sóvárgott, de már útnak eresztett vonalad összeérjen az enyémmel - mit bánom, találkozzanak, mint a párhuzamosok -, és önnön ámulós reszketegségükkel bizonyítsák: van ilyen -

    hogyan is lehetne még akármelyiknek konkrét tartalma-teste, túlságosan közeli a valódi semmi, egyelőre csak jel, óvatos-erőszakos szándék, hogy most is legyen.

 

H. B.: A vasúti pályaőrnek akkoriban a sorompó állítása, gondozása mellett rendszeresen be kellett járnia a vonalat, végigmenni gyalogosan a szakaszán - nem tudom, most mi a rend, s az a hat-nyolc kilométer, ami apámé volt gyerekkoromban, az a Kaposvár és Barcs közötti, előbb a kálmáncsai, aztán a kadarkúti bakterházból bejárt út, a két várost összekötő egész pálya már meg is szűnt a múlt század végén, a síneket és talpfákat felszedték, a sorompókat leszerelték. A kálmáncsai kockaháznak ma már a romjai is eltűntek, de menni azért lehet, a kövesúton autóbusz jár; menni valahogy mindig lehet, kell, százféle értelemben, bármi is viszi (miviszi?) az embert - ha másként nem, hát helyben (fejben) járva, szavakba, képekbe kapaszkodva, s ahogy most kedvenc, többször is megírt motívumomat, a Klee-féle aktív vonalat ide idézted, egyszerre felsejlett bennem különféle menéseim egész konglomerátuma, megtörtént, amire számítottam: érzésem szerint vonalban vagyok. De hol? Csak nézek báván. Vonalbejárás következik? Írás-menés? Vörös hajú, szeplős, bolgár évfolyamtársam bukkan föl belső mozimban, vagy mimben, ’50 júliusából, akivel Budapesten, a csillebérci úttörőtáborban kötöttem igaz barátságot az éjszakai őrség órájában. Beszélni nemigen tudtunk, de a kalandos helyzet, hogy a Partizán altábor álmát őrizzük, töltetlen légpuskánkat olyan feszülten szorongatva, mintha vadnyugati winchester volna, mélyen összekapcsolt bennünket. S nemcsak az őrség, hanem az egész tábor, a zászlófelvonások és -levonások pompája, a sátrak, és az addig ismeretlen fejedelmi étel, a vajas-mézes kenyér tízóraira, az esti zakatolások, ahol a bolgár fiúval nem untuk meg újra és újra egymást választani.

    Jutalomból kaptam a hatodik osztály végén a csillebérci nyaralást, mert jó úttörő voltam, rajtanácselnök, és V. Gy.-vel, a borbély fiával az úttörőcsapat selyemhernyótenyészetének irányítója, faliújságfelelős és még mi minden. Anyámat jóakaratú hangok figyelmeztették, hogy ne engedjen el, mert Szibériába visznek, de ezt már akkor is mondták neki, amikor úttörő lettem. Nem vittek el, s amikor az első hét végén apám és anyám meglátogattak Csillebércen (volt vasúti szabad jegyük), megnyugodva látták, milyen fényesen élek. Új barátomat is megmutattam, de anyám nem lelkesedett, mert ’45-ben bolgár katonák vitték el a disznónkat, lelőtték az ólban, végighúzták az udvaron, földobták a lovaskocsira és elhajtottak. Mondtam, hogy nem az én barátom apja volt; anyám csak legyintett. Az emlék bennem is feltámadt, de az esti zakatoláson siettem bolgár pajtásomat táncba vinni.

    Egy év után újra mehettem Csillebércre mint veterán-kedvezményezett, a jótanulási érdemrend tulajdonosa - a rönkvárban vívott számháborúkban persze már nem találkoztam a bolgár fiúval, a véletlen annyira azért nem játszott alám. Máskor, azóta is: igen. Most például. Még ha ez a vonal a véletlenhez csupán áttételesen kapcsolódik is. Csillebérc akkor dekoráció itt? Nem, dehogy. Kell valami meder, és nem csak az irodalom konkrét érzékletességet kívánó természete miatt. Testiesség nélkül semmi sem megy, még a semmi sem. A csönd is csak a szavak, mondatok közeiben él - a némaságnak válaszként van értelme, eredendően nincs. A vonal valakié, egy antropomorf vonal ugyebár, mozgó valami, ifjú vagy meglett "talán", s ha elindul, lehet bizakodni, ráhagyatkozni valamelyest, de egy idő eltelte, egy darab út megtétele után irányulnia kell valamiképpen, ha nem akar jelentéstelen firka maradni. Tétnek kevés a puszta létezés: attól függetlenül is kevés, hogy lehetetlen. Vagy mégsem? Ha valamit lehetetlennek érez, gondol vagy akár tud az ember, még nekivághat, mert hátha nem tudja jól, végig és tovább, mert a vonalat nem elég egyszer meghúzni, szabad és szükséges ismételni, újra meg újra bejárni és hozzáadni a meglévőkhöz a vadonatúj pillanatot.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2008 / 7   »   Egy korty mólü
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911