A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.
A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,
minden friss tartalom az új oldalon érhető el.
A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:
http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat
Tovább a cikkekhez »„Verseinek megértése soha nem okozott nehézséget.”
(Ismeretlen irodalomtudós a 21. századból)
A Petőfiről szóló írások többsége másfél évszázada az „őszinteségét”, az „egyszerűségét”, a „világosságát” emeli ki. „Őszinte, mert egyszerű és nincs mit elhallgatnia. Őszinte, mint ahogy az üveg átlátszó” – mondta róla például Babits Mihály is, aki szerint Petőfi olyan „tiszta és primitív tükör”, „amelyen nem hagy nyomot a legfeketébb kép sem...”
A „minden titkok verseinek” Adyja, aki minden emberben „Észak-fokot, titkot és idegenséget” látott, ennek épp az ellenkezőjét állította: „Engem Petőfi tanított meg arra, hogy nincs világosság... Még Petőfit is, a mindig átlátszásra a Nap elé álló, ragyogó Petőfit sem tudjuk megmagyarázni [...] Boldogok, akik mindent megmagyaráznak, mert eszükbe se jut, hogy megérteni teljesen semmit se lehet, s kiváltképpen nem a nagyon világosnak tetszőt...”
Kinek van itt igaza? Lehet, hogy tényleg elvakít bennünket ez a ragyogó és üvegszerű világosság? Lehet, hogy épp a nagyon világosnak tetszőt a legnehezebb felfogni és megérteni?...
Vegyünk egy példát. Az „egyszerűség kedvéért” olvassunk bele, mondjuk, az István öcsémhez című versbe, amelyet a legújabb Petőfi-monográfia is „a családi viszonylatok nyílt, őszinte ábrázolásaként” jellemez, s amelyet még a freudista Wagner Lilla is „komplikálatlan és idillikus” versként emleget. Vajon miként magyarázzuk benne azokat a váratlanul felszikrázó „többletjelentéseket”, amelyeket egy filmmontázsokon és freudi elszólásokon nevelkedett olvasó tán könnyebben észrevesz, mint a Petőfi-szövegekről fölényes biztonsággal ítélkező irodalmárok?
Idézem:
Szegény atyánk! ha ő ugy nem bizik
Az emberekben: jégre nem viszik.
Mert ő becsűletes lelkű, igaz:
Azt gondolá, hogy minden ember az.
És e hitének áldozatja lett,
Elveszte mindent, amit keresett.
Szorgalmas élte verítékinek
Gyümölcseit most más emészti meg.
Mért nem szeret ugy engem...
Mármint kicsoda?...
A pillanat tört részéig azt gondolhatnánk, hogy az apa, aki e néhány sorban eddig ötször töltötte be az alany szerepét:
„Szegény atyánk! ha ő ugy nem bizik” – tudniillik: atyánk;
„Mert ő becsűletes lelkű, igaz” – t. i. atyánk;
„Azt gondolá” – t. i. atyánk;
„e hitének áldozatja lett” – t. i. atyánk,
„Elveszte mindent” – ő, azaz „atyánk”;
„Mért nem szeret ugy engem” ...............................!
A sorok „apára állítódása” miatt itt valóban felvillanni látszik ez az „atyánk” jelentés, de mivel egy „istenem” alany jelenik meg helyette – „Mért nem szeret úgy engem [atyánk?] ® Mért nem szeret úgy engem istenem” –, ez a fiát „nem szerető” atya már-már „atya®istenné” módosul.
Az egyszerű alanyváltásból felderengő fájdalom, a „fiát nem kedvelő, isteni atya” képe épphogy csak megvillan. De a nyoma megmarad. A röpke megállásra késztető sorvég, a sorvégi szünetet nyújtó, mondatközi kérdőjel ad némi időt a rögzüléséhez. Az utána következő sorok magyarázkodását már egy akaratlan elszólás „helyesbítésének” érezzük, amely a levél íróját emésztő keserűség valódi okáról sem beszél nyíltan és őszintén:
Mért nem szeret ugy engem istenem?
Hogy volna mód, sorsán enyhítenem.
Agg napjait a fáradástul én
Mily édes-örömest fölmenteném.
Ez fáj nekem csak, nyúgodt éltemet
Most egyedűl ez keseríti meg.
Ha tényleg csupán e segíteni képtelenség zavaja a levélíró egyébként „nyúgodt életét”, akkor mi lehet az a halálos veszedelem, amely az egyre fokozódó rajongással emlegetett édesanyát fenyegeti?
S anyánkat, ezt az édes jó anyát,
O Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!
Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom,
Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;
De megmutatná a nagy veszteség:
Ha elszólítná tőlünk őt az ég...
A vers értelmezői tanácstalanul állnak e látszólag indokolatlanul felbukkanó, gyászos sejtelem előtt. Csupán a meglétére utalnak, mint az ezúttal jó nyomon kereső Pándi Pál: „Az aggodalom és szeretet tónusába drámaibb szín is keveredik, egyfajta „modern” őszinteség, amellyel a közfelfogásban tudat alá, de legalábbis hallgatásba szorított szorongást tesz nyilvánossá – a legegyszerűbb, mondhatni naiv előadásmód keretében.” A költemény „naiv” bevezető sorai még valóban az estebéd utáni meghitt – sőt „vidám” – családi beszélgetésekről szólnak!... Egy ilyen derűs indítás után se a „fáradozások”, se az „örök törődés”, se a becstelen emberek csalása nem indokolhatják az édesanya halálától való rettegést, és azt a meredek hangulatváltozást, amely végül a levél írójának életét is fenyegeti!
Én a vidámság hangját keresém,
És akaratlan ilyen fekete
Lett gondolatjaimnak menete;
S ha még tovább fonnám e fonalat,
Szivem repedne a nagy kín alatt.
Ilyen életveszélyesen nagy kínhoz életbevágóan nagy ok szükségeltetik, amire egy jó műnek feltétlenül utalnia kell. (Különben aligha óvhatnánk meg a szerzőt az „üres retorikát” emlegető, jogos szemrehányásoktól.) Az István öcsémhez szövegében természetesen ott van ez az ok és ez az utalás – csak hát „a legvilágosabb dolgokat a legnehezebb felfogni és megérteni” ... Az „elszólítná őt az ég” kijelentést sokan hajlamosak egyszerű közhelynek és sablonnak tekinteni, mert megfeledkeznek arról, hogy a Petőfi-féle kép- és motívumvilág összefüggésrendszere ennek az „üres közhelynek” is saját helyi értéket és jelentést kölcsönöz, azaz a látszólagos sablont is egyéni értelemmel ruházza fel.