Levél egy régi fénykép alakjaihoz

Maradjatok még,

nénéim, a csillaghegyi kert

rögzített sugárfürdőjében,

barackfa-lomb és békéltető árnyak

áldása alatt,

Auschwitz után, s még

Rákoskeresztúr előtt.

Régen készülök írni, de ahogy mondják,

erejét veszti a toll, különösen ha

gyermekkorom általatok párnázott

szegleteiből igyekszem betűimet

ráölelni e képre: három

mindenen átment öregasszony a nádszékek

fonott rámájában. Láthatóan

gondos csomagolásban a hátrahagyott Múlt,

bent a házban illatos selyemszalaggal

átkötött levelek, vissza nem jött férfiak és az a gyermek,

levente sapkában, mellén csillaggal jelölve;

ráhajoltatok a képre, mint most jómagam,

szerencse-fia, kései megmaradó;

erről szólna e levél, a fotográfiához

címzett episztola-hullám,

e boldog nyárutó csalóka fénytörése, mert

még ekkor is egy megbúvó diktatúra

csalfa kegyelme fürdőztetett a kertben,

valaha egyenes tartású szigorú matrónák,

illem-apostolok, az asztali

jól-viselkedés átmentési manőverei

a hetvenes évek szakadékaira, glazúrral

bevont mellőzéses lét, de hát

túléltetek - ez az életmű maga, a fennmaradás

mint emlékmű, filmre merevített pillanat;

lencsébe néző szemetek hagyatéka

felém pásztáz a lombokkal bélelt augusztusi csendből.

Maradjatok még, e befejezhetetlen levél

címzettjei - fényjeleit

mint mesebeli morzsát hintegeti ez a délután:

visszatalálok-e nyomain a valaha-létbe -,

nénéim,

aprómintás nyári ruhákban

a csillaghegyi kert képrámájában.