Ezt a nőt én ebben a nyitott kocsiban,
vagy a másikat is abban a csukottban,
mintha láttam volna már a múltban,
egy fekete, bogárhátú sínautóban.
44 késő nyarán sietősen jött arra
iskolatársam, H. Pista, és anyja, a falu
sánta orvosának világszép felesége;
ismertük legendáit, tudtuk, kicsoda,
kártyaspíler, a kastélyba is bejáratos.

A piros fülű pályamester, kapatos,
létralábú főnök kísérte őket; hullámos
frizurás, bajusztalan mozihős vezette
a villogó varázsmasinát. Kiszálltak, és
odavetve mondta, Kaposvárról jönnek,
Barcsra tartanak, de a fiúcska éhes;
mi meg ebédeltünk éppen; roppant
boldog volt az a szombat, a frontról,
Szolnokról talán, három napra apám
eltávozást kapott, barátja hozta éjjel
egy javítóba tartó, hörgő mozdonyon.

Nem ez a kalapos, fehér kosztümös volt,
a másik inkább, ölében virágcsokorral,
ki se szállt, csak kimosolygott, siettek.
A fiúcska addig kis barátjánál marad,
míg halaszthatatlan dolgukat elintézik, és
a napsütés eltüntette a berregő bogarat.
Az amerikai bombázók se jöttek azon
a napon, Pécs irányában zümmögtek,
üres hordók döndülése hallatszott,
kanalaztuk a galambhúslevest, Pista szemben
ült velem, döghús, morogta, és addig
kalimpált térdzoknis lábával a széken,
míg sípcsontom telibe bombázta szépen;
golyóztunk a favágítónál aztán, a sínautó
sehol, és a rúgást sikerült megbosszulnom.

Melyik nő volt hát és mire föl merészelem
a korszak képeit az én gyerektörténetem
tényfékezett darabkáira vetíteni, minek
ez nekem, hogy annyi idő után most csálén
megverselem; csak újabb szálakat keresek
talán a mindig legalább két félre szakadt
világ láthatatlan erőihez a láthatóban.
Az a nő a sínautóban a falu hírhedettje volt,
szavait és tetteit a fia széthintette köztünk,
gőggel simult, feszült testén a kosztüm,
a kastély grófját kurvapecérnek nevezte,
kérdezgettük, mi az, te, ki az, mit jelent;
ott laktak a templomdomb alatt, gesztenyék
és hársak közt terpeszkedett rolós házuk,
a kastély alkatrészének tetszett; tudhatatlan,
vakablakokkal befelé forduló épület.

A golyózás végén aztán H. Pista izzó,
vadonatúj acélgömbje, a pályamester úr
ajándéka, mely mindenkor biztosan
betalált a lyukba, egyszer csak elveszett;
láttam, hogy a ribizlibokrok alatt gurul
megállíthatatlanul, tudtam, ha nálam marad,
apámnak nem kell a frontra visszamennie.
Iskolatársam zokogott, a sínautó megérkezett.
Hiába kerestük a golyót, a nő is; a kalapos
volt mégis, ha alaposabban vizsgálgatom;
hiába ígért a pályamester kárpótlást, a nap
cudarul zárult, apámat a mozdony visszavitte,
másnap szétbombázták a szolnoki állomást.
A ribizlibokrok alatt megnyílhatott a föld:
én sem találtam meg az acélgolyót; a sínautó
meg-megjelent, évek múltak, egyik nő sem ült
benne, én sem, csak lábbal hajtott pályakocsin
és háromkerekű hajtókán röpültem egyszer.
Most meg mégis, az ember báván belemereng.