Levelem ugyan nem nevezném

rózsafa vonónak akit megszólít

sem nagy zöngésű húrnak merő

csapda ez a forma s mégis válasz

alkalom egy elég közeli barátnak

belemeríteni és kibeszélni mintha

minden kimondható volna nyersen

hogy van még merszem episztolára

rajzolásra lábra valló utánfutásra

kézre álló varázs-mutatványra

mártani gyöngyszürke tintába

tollamat és írni betűket húzni

vonalat keresztül-kasul zenélni

újra meg újra hajtogatni ugyanazt

toldozni foltozni a gajdoló drótos

tótot kottázni fázni félni örülni

az irodalmi sávban e sebektől

viszketeg posztmodern mederben

a palimpszesztjeimet kivakarni

duplázni soha nem tukmálni

de megcsinálni nézd kipingálni

ezüsttel hogyne koromfeketével

a gyönyörűket ki és kibontani

tépni kötözni lökni mehettek

valóban vagytok hupp világra

hoztalak már nincs menekvés

lennetek kell a világ tetthely

és verses levelem is - létezik.

Öreg drótostót episztolája ez.

Ravaszul forrasztott ki-be járó.

Egy személy énjei közt ingázó.

Hiába fájó mégis rá és rátaláló.

Kinek minek játszó nem kérdezi.

Kicsorbult szélei kanyarognak.

Egyszer régen még a múlt

században a faluszéli bakter

házban ?50-ben az apámat

hetente egyszer helyettesítő

pályamunkás (ponyvaregényeket

hordott nekem faltam vakulásig)

azt mondta és ujját is emelte

vigyázz gyerek ne bolondulj meg

magadra ne vedd - tavasz volt

éjszaka magányos revolvelhősök

ugráltak a padláson fütyült

a mozdony sistergett a szél

semmi sem igaz gondoltam

vagy minden - a sínek között

baktatott hátán cipelve műhelyét

egy fekete árnyék s bekiabált

az udvarunkba van-e valami

drótozni foltozni való.