Vak masszőrt vezetek tétován a
fürdő felé. Vagy Ő vezet engem.
Hangomra ráismert, a második
alkalom máris rendet teremt.

Csendben botladozunk, esetlenségünk
friss nyomai a hóban. Még fehér.
Belekarolnék, akár a némán
csoszogó szavakba, de támasza

én vagyok, mint karó a töknek, nem
fordítva. Fecsegek, szajkózom egyre
az irányt. Jót tenni rosszul hát, meg-
tanultam. Magára hagyom az untig

ismert úton, ujjaira gondolok,
a pontos mozdulatokra, a rutin
biztonságára. Zuhog a hó, hunyt
szemmel botorkálok a buckák között,

kezem nem érzi a teret, mikor
elterülök, botor angyalként vergődöm
a hóba merülve. Ki rántja vissza
eltévedt tagjaim?