Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2008 / 2   //    «    10    » 
VAN FOGALMAD? - Történet
Horgas Béla
A hetedik
esszé 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Amikor a Liget fogalomértelmező sorozatának második részéhez a történet címszó megírásába fogtam, még nem tudtam, hogy az előadás időpontja december 6-a lesz, és történetesen úgy adódik, hogy a hetedik alkalommal, egy héttel a hetvenedik születésnapom után kerülök sorra - de azt már világosan érzékeltem, hogy az irdatlan lehetőséghez milyen értelemben közeledve remélhetem: talán mások számára is meggondolásra érdemes mozzanatokra mutathatok. Nos, olyan értelemben és módon, vagyis szemszögből (s ezzel Farkas Attila Márton valóságalkotó gépét használom; hozzáférhető Az edény széttörése című könyvében ) - szóval úgy, ahogyan minden írásommal, legközvetlenebbül a verseimmel próbáltam eddig is jutni valamire, tehát személyes és aktuális konkrétsággal, amelyben talán a hetes szám mesés konglomerátuma is felderenghet, s ezért elrugaszkodásul, mint hétpróbás rábeszélő, mindjárt az itt és most - az éppen tényével példálózom.

    Ahogy fölolvasom éppen megírt szavaimat, cselekvésem megannyi történés részeként ölt formát, tölt be helyet és időt: ölt és tölt. Esemény, de nem esetleges (nem esett), hiszen együttlétünk sem az: tervezett, előzetesen körvonalazott. Esemény, de mert most esik meg éppen, még elbeszéletlen, tehát utólagos vélekedés nélküli, vél-etlen, úgyszólván nyers történet-darab. Mindenesetre most benne vagyunk, zajlik éppen velünk és általunk, most ez van, ez a mi mostunk, így veszünk részt a világ, a létezés roppant szövevényében (esetében, azaz estjében, egy Műcsarnokban lejátszódó Liget-esten), így váltjuk valóra, testesítjük meg az általunk is kreált lehetőséget. Ha majd elmeséljük a mai estét (egy óra múlva vagy holnap, egy év után) önmagában vagy a fogalomértelmező estek sorába állítva, az értelmezés és rögzítés mikéntjétől függő elbeszélt történetet kaphatunk, ahányszor és ahogyan megtesszük ezt, annyit és olyant. A variációk száma elvileg ugyebár végtelen lehet, de a különbségek (ha azt akarjuk elmondani, dokumentálni, hogy mi történt, és nem kommentárt vagy bármilyen más változatot, fikciót gyártunk), a szubjektív interpretációk nem másíthatnak meg valamilyen tárgyilagosan is megragadható tény-minimumot, s ha igen - hiszen tudom, tapasztaltam eleget, hogy így van! -, akkor hamisnak kell ítélni az elmondott történetet, akkor ítélni kell, s el nem fogadni még azzal a megszorítással sem, hogy "én ezt így látom", "én ezt így éltem meg", s ha így mondtam el, akkor most már így létezik, így van, így igaz - nem, mert az elmondott történet önazonossága nem véd meg eleve a hamisságtól, az önkénytől. Semmitől sem véd meg. A történet bármilyen lehet és bármit megjeleníthet. Nietzsche a lét perspektívikus természetéről szólva figyelmeztet, hogy a Farkas-féle valóságalkotó géppel nem láthatunk tovább saját látószögünknél, aztán megjegyzi, hogy ma már legalább messze vagyunk (most már szó szerint idézem) attól a nevetséges szerénytelenségtől, hogy saját szempontunkról kijelentsük: csak az e szempontból látott perspektívák érvényesek. Ma, ez vélhetőleg a modernitás idejére utal, de mit lehet erre a posztmodern mai mában mondani? Hogy ellenkezőleg, mert korunk tobzódik a nevetséges szerénytelenségben, és ahogy a tudományfilozófus ironikus, de közhelylyé persze ironiától megfosztottan, konfekcionáltan váló megjegyzése állítja: minden elmegy (bármi megteszi)?

    Nem mindegy, hogy mi megy el és nem teszi meg bármi; a különféle határok ugyan átléphetők, a tudatformák, műfajok, értelmezések és vonatkozások keverhetők, a történet tűri, minden belefér, de a mutatvány nem marad következmény nélkül. Azért, mert a gyarapodó, de egyre elvontabbá váló emberi tudás nem képes egyetlen végső, minden kérdésre választ adó igazságot megragadni, miért kellene lemondani kereséséről, és ezzel együtt feledni, hogy az igazság mindettől függetlenül létezik az élet megannyi szintjén, terepén, és igazságosságra törekedni sem lehetetlen. De ha nem, akkor elemi feltételnek gondolom, hogy tudjuk: hol, mikor, milyen eseményben vagyunk, majd milyen műfajban diskurálunk, ha csak nem arról szól a mese, hogy nem tudjuk, hol, mikor, milyen történésben vagyunk; vagy ha azt gondoljuk, semmi sem biztos, csak a bizonytalan, és a szempont is szakadatlanul, szinte mondatról mondatra, tetszés szerint változtatható; alkotógépünk szemszöge kaleidoszkóp, azon át nézzük a világot, méghozzá saját önkényünk vezérletével, felelőtlenül. Végül is: bármi mondható, és kétségtelen, hogy a hamis tudat is tudat, továbbá lehetünk hiszékenyek, tudatlanok, és áldozatul eshetünk a klikkek és trükkök kastélyában működő csapdáknak a legjobb szándék és akarat mellett is; az ember bekerül a történésbe, kikerül belőle, lökődik, sodródik, téved, belekap, kiugrik, ezer és ezer gyakorlatias törekvés és esetlegesség játszik közre történésében-mozgásában, de ha lustaságból, gyávaságból vagy önérvényesítő vágyból nem mer vagy nem akar, nem tud tudni, és azért huny szemet, dugaszol fület, agyat, hogy mentesüljön: nincs mentség. Erkölcsi értelemben nincs, ha csak nem arról szól a mese, hogy erkölcs és értelem után vagyunk.

    Most már persze a történés elmondásáról is beszélek, ami szintén történés, és eszközként eleve alakítója a történetnek - nem a már megesett történésnek, hiszen az változtathatatlan, hanem az éppen folyamatban lévőnek, előzményként a jövőt is befolyásolva vele. Úgy tűnik nekem, hogy ilyenképpen kétféle történés létezik, végtelen számú élő, megfogalmazatlan és véges számú, valamilyen szimbólumrendszerben megszilárdult, tehát élettelen, de életre kelthető történet. A rögzítés - ez nyilvánvaló - csak későbbi lehet, mint a tényleges eseménysor, folyamat, akármi, és elháríthatatlanul tapad hozzá a végrehajtó döntése, amellyel kiválasztja például a kezdet vagy a vég pontját, vagy bármilyen alaki elemet: ez a legegyszerűbb, tárgyilagosan konkrét, egyedi eseménysorok megjelenítésekor sem adódik eleve, kizárólagos érvényességgel. Hát még a szövevényes, hosszú idő alatt lejátszódó történések, valamilyen történelem esetében, amikor eleve határokat kell szabni, hogy miről van szó, de a mese akkor is, valójában és valamiképpen mindig provokálja az egészet, hogy mit gondolunk a világról, az emberről, mit gondolunk, gondolunk-e valamit az egészről, miképpen értelmezzük és próbáljuk összekapcsolni mindennapi életünkkel. Próbáljuk-e? Az emberi faj történése, ha nem is fogható egyetlen Nagy Elbeszélésbe, ha időszerűtlennek minősülnek is a meglévők és a történelem végéről, az utániságról elmélkedni nemcsak divatos, de szorongatóan reális lehetőség, egyelőre vagyunk, a történés tart, s ezt talán a paradoxonokkal birkózó érvelés sem vonja kétségbe.

    Maradok azonban saját területemen, s még mindig az elrugaszkodás mozdulatával és az érzékeltetés szándékával húzom ide Tengelyi László filozófus szavait: Történetek szövik át az időt, amelyben élünk. Helyünket a világban, még mielőtt magunkra eszmélnénk - sőt, talán nem túlzás azt állítani: még mielőtt megszületnénk -, családi elbeszélések jelölik ki. A ránk hagyományozott történetekhez azután hozzátesszük a magunk állandóan változó, nyugvópontra még halálunkkal sem jutó történetét. Ami kívülről ér bennünket, és amit magunk teszünk, amit gondolunk, képzelünk és tapasztalunk, amitől félünk, és amit remélünk, elmondjuk magunkról, és elmondjuk egymásról, elmondjuk újra és elmondjuk másként. Elbeszéléseink vissza-visszatérnek a már elmondottakra, és ismét elölről kezdik: így próbáljuk körülvenni és befogni az elszökő történéseket. Amit tudatosan elhallgatunk, és amit öntudatlanul elhárítunk magunktól, a már elmondottak és még elmondandók árnyékában húzódik meg. Tengelyi írása (Élettörténet és sorsesemény) olyan filozófia szülötte, mely arra törekszik - s ezek is az ő szavai -, hogy életértékű tudásunk rejtetten meglévő elemeit kiszabadítsa megalapozatlan hiedelmeink és téveszméink érdekekkel átszőtt rendszeréből - avagy, nyersen szólva, megtisztítsa őket a maszlagoktól.

    Ezzel a szándékkal próbálok én is a magam módján megfogalmazni néhány mozzanatot, amellyel saját történetemben újra meg újra összebotlottam, például azzal a szorongató kérdéssel, hogy valamilyen történésnek mennyiben, miképpen vagyok tudatos és tudattalan részese, hogy végső soron mi múlik rajtam. Rókafogta csuka, csukafogta róka lesz az ember egy idő után. Egyszer csak észreveszi, hogy benne van a történetben, s már nincsen visszaút. Kérdés, hogy a részvétel tudata változtat-e a részvétel arányán és értelmén. Ha van értelme egyáltalán, akkor változtat. Sokszor nem is jut más, mint a saját részvétel tudása, a dolgokhoz fűző viszony megértése. Vagy legalább a megértés szüntelen próbálása. Még szerényebben: igényének fenntartása.

    Ezt a pár mondatot több mint két évtizede írtam, s nemcsak azért idéztem, mert ma is ehhez szeretném tartani magamat, hanem a történet és az idő, de inkább csak az élettörténet és az idő kapcsolódásának szálait keresgélve, túl (vagy innen) a nagy általánosságokon, hogy elbeszélhető-e az idő, meg hogy voltaképpen minden és mindenki a maga történetével azonos. Engem inkább az izgat, mennyi egymáshoz kapcsolódó (kapcsolható!) esemény szükséges ahhoz, hogy egy sorozatot történetként láthassunk, és milyen szem, érzékelő és értelmező művelet kell hozzá, hogy észrevegyük és ezzel mintegy létrehozzuk az összetartozást, hogy rálássunk - milyen erő (vagy mi), hogy akár a legminimálisabb formát felöltve új értelem képződjön az elmondás, történetbe rendezés által? S ha már rálátunk a történetre, azt is képesek vagyunk-e meghatározni, hogy hol tartunk éppen, az elején, a végén vagy a közepén, ahol esetleg éppen az lesz kínzó kérdésünk, amit a Liget októberi számában Kókai János mond ki versében: "Hova menekülhetek közepén a történetnek?" A mutatvány értékeléséhez ismét megjegyzem, hogy a történet fogalma bármire ráhúzható, bármilyen jelzővel összekapcsolható; használjuk is nyakra-főre toknak, héjnak, konfekcionáló formának, szubjektivitásunk objektivizálására, elvontságaink testesítésére. Hatásos eszköz, s ugyancsak megszívlelendő Ursula K. Le Guin amerikai írónő kőkorszakba visszanyúló érvelése a történet hatalmáról. Feltételezésének alapja, hogy a létfenntartáshoz a táplálékot jobbára gyűjtögetéssel szerző társadalmakban heti tizenöt órányi munkával vidáman eléldegélt egy átlagos ember, adódott bőven szabad idő, és azok a nyughatatlanok, akiknek nem volt utódjuk és az akkoriban kialakult időtöltésekhez sem éreztek kedvet, belevágtak a mamutvadászatba, s a legjobbak-szerencsésebbek hazatértek egy nagy rakás hússal - meg egy történettel; és a lényeg nem a hússzerzés volt, pontosabban lett, hanem a történet, amelyhez hasonló a gyűjtögető életmód eseteiből nem állhatott össze. A vadásztörténetnek nemcsak cselekménye volt, hanem hőse, méghozzá nagyhatalmú. "Mielőtt észbekapnál - írja Le Guin -, a zabmezőn gyűjtögető férfiak, nők és gyermekeik, az ügyeskezűek tudása, a bölcsek bölcsességei, a dalnokok énekei már mind alárendeltek ennek a hatalomnak, minden és mindenki a Hős történetének szolgálatában áll. Ez már nem az ő történetük." A történetbe állítás mint formaadás tehát valóban és eleve értelmet ad, de megint csak nem mindegy, hogy mifélét, hiszen a szappanopera-történet is történet. Megoldást persze a különbségtevésből sem következik, s ha az értelmezett történés - Tengelyi szavával - sorseseménnyé válik, megerősít vagy elbizonytalanít, értékrendünk alapján folytatást vagy megszakítást sugall: mindenképpen tettre késztet. Nyomasztó vagy egyenesen tragikus, ha az ember olyan történésben ismeri fel részvételét, ami ellenére van, és nem képes kilépni belőle, esetleg fizikailag sem, és egyetlen tisztességes útként a végigcsinálás marad. S itt óhatatlanul beleütközöm megint az Egész fogalmába, és nemcsak az egyes ember, hanem a faj történetére vonatkoztatva, tehát az "ős-sejtig vagyok minden ős" evolúciós színjátékának jelenleg is tartó előadásába. Beleütközésem egyben a feltételezésem is, a választásom, amikor nem teremtés-, hanem keletkezéstörténetről beszélek, ami olyan, amilyen, de az kétségtelen, hogy benne vagyunk, s ami idáig megtörtént: változtathatatlan. A kezdetet homályos mélység övezi. Próbálom elképzelni, hogyan keletkeztek az emberi lény első, a mamutvadászokat jócskán előző szimbolikus jelei (hangból és látványból talán), a nyelv elemi alkatrészei, hogy összeálljanak a makogástól aligha különböző ősszavak, és alakot öltsenek az első történetek. Ludwig von Bertalanffy, a modern biológia és az általános rendszerelmélet egyik alapozó tudósa, a tárgykörön messze túlmutató könyvében újra meg újra hangsúlyozza: az ember sajátos, megkülönböztető jellemzője, hogy az evolúció roppant folyamata során szimbólumvilágot, a fizikai és biológiai szint mellé egy harmadikat alkot. Mára ez a harmadik hatalmasabbá vált, mint alkotója, áldás és átok lett egyszerre, mert általa transzcendál, haladja meg önmagát az ember, és a kulturális evolúció árján sodródva az önpusztítás egyre reálisabb lehetőségéhez érkezik, ami valóra válva az önmeghaladásnak kétségtelenül végső foka. A történet még nyitott, de pespektívái szorongatóak, és úgy tűnik, a fizikai és biológiai szint fölé kerekedő, de azt felemásan uraló kulturális szférában van csupán cselekvési lehetőség. Csányi Vilmos idén megjelent ismeretterjesztő könyvében egyenesen azt írja, hogy a biológiai törvények alapján ez a faj pusztító populáció-összeomlás előtt áll, s hozzáteszi ironikusan, de legalábbis kétértelműen: A csodát már csak a kultúrától várhatjuk. A tény tehát tudható, de a tapasztalatok azt sugallják - igazolják - : hiába tudni, újabb és újabb történetformálással megjeleníteni tudásunkat - és azt is hiába tudni, hogy hiába. Nem állom meg, hogy az okulásra képtelen emberlény korlátoltságát jellemző megfogalmazások tömegéből Günter Kunertét ne idézzem itt, Egyesekről, akik túlélték című versét (Kalász Márton fordításában): Mikor / az embert / lebombázott / házának romjai alól / kiráncigálták, megrázkódott, / s azt mondta: / Soha többé. / Legalábbis nem azonnal.

    De ha így van, akkor nem üres lamentálás-e bármelyik fogalom értelmezése, és különösen a történet ilyesféle közelítése, a faj és az egyén összekapcsolását igénylő szemlélet? Megkockáztatom a nagyot mondást, hogy nem, soha nem volt még olyan nyomasztóan sürgető a globális mérték fölismerésének és átélésének, az így születő világérzés szükségességének súlyát emlegetni, mint ma este. Ennél sürgetőbb csak holnap este lesz. Érzésről beszélek, aminek nem a közvetlen érzékelésből, hanem a meggondolásból kellene adódnia, s ez persze tömeges méretekben külön nehézségnek, ha nem lehetetlenségnek mutatkozik. De akkor sincs kibúvó, benne vagyunk a történetben, a létezés roppant héjában, az egyéni és a kozmikus egymásba ágyazott lüktetésében. Benne vagyok. Valóságalkotó gépem, no meg arányérzékem viszont azt súgja, ideje abbahagynom fogalomérintő erőlködésemet. Befejezésként megkísérlem az első mondatomban említett személyes és aktuális konkrétság terepét használni.

    Szeptember végén, mikor megesett az első előadás és beszélgetés itt, a Műcsarnok korszerűen technicizált és kulturált, de mégiscsak föld alatti termében, belém villant: voltaképpen katakombában vagyunk, s ahogy belegondoltam-éreztem, mindjárt megsejtettem és érteni is véltem, hogy miből táplálkozik ez a metafora és mit akar tőlem. Már a Liget korai szakaszában megszületett a diagnózis, hogy ténykedésünk, némi kritikus iróniával a katakomba-kultúra kifejezéssel jellemezhető, ha temetkezésről azért nincs is szó, és ez ma találóbbnak tetszik, mint valaha. A metafora újabb felbukkanása provokált és mindjárt utat is mutatott, rávilágított az orrom előtt testesülő tényre, hogy a hét fogalom a Liget sorozatában összekapaszkodik, s nekem a hetedik, a tavaszi esteket is számítva a tizennegyedik alkalommal az a dolgom, lehetőségem, hogy ezt egy szonett tizennégy sorában rögzítsem, és előadásomat vele zárjam. Ime.

 

 

Hét szó a katakomba falán

 

Alkalmi szonett a Liget tizennegyedik

fogalomértelmező kísérletéhez

 

Volt egy katakomba, mesebeli hely.

Dongott ott valami fura társaság.

Röpködtek a légben bősz metaforák.

Ősz volt, kétezerhét. Azt gondoltam: hej,

 

ha én is szót kaphatnék, megfejteném

egyikével a másikát. Tudás a név,

humor s hatalom (képzeletben) összeér,

a munka meg eltalája (pont fején)

 

az egyetlen fényt látó, pontos vakszöget.

Kell-e végül is kimondanom, mi ez,

mi az? Kín és kéj közt ragyogva-nyögve

 

nyelvel, táncolni próbál gúzsba kötve

hét fogalom (szonettbe szedve, bennem) -

a történetet nem kell befejeznem.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2008 / 2   »   A hetedik
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911