Kopnak már
a ruhák, amiket
tőled kaptam,
mikor még te öltöztettél
szerelmedbe,
és én még nem tudtam,
mindez mennyit ér.

Működésképtelennek
éreztem dolgaink,
mert nem tudtam azt
sem, hogy mindez
működésképtelen.

Hogy az ember nem
boldogság és boldogtalanság,
hanem boldogtalanságok
között választ.

Nem azt, ami önmagává
teszi, legfeljebb
ha miben, úgy-ahogy,
tükörbe nézni képes ember,
megmaradhat.

Ahogy a házban sem otthont,
hanem menedéket,
a gyermekben nem a jövőt,
csupán álmai
maradékát érzi,

és benne, a fölé
hajló ismerős-idegen
testben nem a szerelem
titkát, hanem valami
vállalható nyugalom
rendjét, melyben
úgy-ahogy,
mégiscsak
elaludhatunk.