A fényképen este, távfűtéses szoba

a házgyári lakás hetedik emeletén,

a fiókok mind kihúzogatva és limlomok

borítják a padlót. Plüssróka leszakadt

farka, kiemelten fontos legókocka,

elfelejtett biciklis bukást idéző rag-

tapasz, egy jobb időkre félretett keksz morzsái.

A száraz kétségbeesés az arcán, tudniillik

most sem találta, amit órákig keresett,

vagyis nem azt találta, helyette

megint a lényegtelen apróságok,

pedig ennyire azért már nem fiatal,

nagyjából ez lehet az arcára írva,

de meglehet, rosszul emlékszem a képre.

Ideje lenne tényleg megkeresni. Benyitok

a szobába, fölkattintom a kislámpát,

és a hideg fényben egymás után húzom ki

a fiókokat, mint aki ragtapaszokat tép le

sorra, vagy rókákat készül kifüstölni épp.

A sötétben szétszórt morzsa lapul, plüssfarok –

tehát mégsem jöttek el a jobb idők.

Kezembe veszem a bizonyos legót,

lassú, kockázatmentes építkezés, de

vajon meddig ragozható ugyanaz a panel?

Váratlan, füstszerű fény felel, s utána

a kattanás megint – éles és halk,

mint egy darab keksz omlása,

ahogy egy távoli szájban roppan el.