Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2008 / 12   //    «    6    » 
KELL EGY JÓ SZÓ - egy Tacitus-idézethez
Horgas Béla
Aki győz
jegyzet 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Tacitus szövegének csattanójához próbálok kapcsolódni, hogy az lesz a rosszabb, aki győz, s persze a beszélgetés-sorozat címéül választott szólás ihletését követve. A "kell egy jó szó" pedig azt is jelenti ugyebár, hogy kimondója legyen jóindulatú, keresse az empátia konkrét mozzanatait, és törekedjék belátásra, néven nevezésre, konstruktivitásra - valami jóra. Törekszem. Akkor is, ha a kapcsolódás választott pontja olyan mélységesen keserű, mint az enyém. Mert Tacitus napjainkig újra meg újra szemlélhető, szenvedhető megállapítása bizony az, hiszen elfogulatlanul, mintegy történetietlenül tekintve rá, azt kellene gondolni: aki győz, az a jobb. Csakhogy Otho és Vitellius személyében két rossz versenyez, Tacitus szellemessége legfeljebb variálható, a jobbik a rosszabb. Figyelni kell, mit beszélünk. Nem mindegy, hogy a kifejezés milyen környezetben szól, hogy aki győz, milyen történetben szerepel: háborúban, futóversenyen vagy parlamenti választáson, és milyen eszközökkel szerzi meg az elsőséget. Nem mindegy, hogy a szó konkrétan mit jelent. Otho és Vitellius polgárháborús, hatalomért folyó ocsmány versenyét az erő és az ügyesség a vakszerencse medrében, föluszult csoportok közegében löki előre - s jaj a legyőzöttnek, akárki is az.

    És máskor nem?

    Amennyire meghatározó a konkrét történet, annyira érzékelhető a győztes-vesztes relációban egy homályos, de eleven és általános vonatkozás is, hogy a vesztesnek egyébként valahogy, valamilyen módon és fokon: mindig jaj. Tehát nemcsak a háborúban. Már a mitológia is rögzíti ezt a képletet: Apollón ostoba állatnak vélte a fuvolázó Marsyast, de versenyre kelt vele, s amikor döbbenten meghallotta, hogy szebben játszik, mint ő, gátlástalanul élt isteni adottságával, megfordította a hangszert és lantként pengette, amiben a szatír nem tudta követni; vesztett. Gerjedelmét levezetendő, az isten megnyúzta és bőrét felakasztotta száradni, majd - ahogy Weöres Sándor tudósít szonettjében - a roncs ágyék szőrébe törölve / gőzölgő kését, nézte gyilkosa / a kopár mennyboltról a völgyi poklot: // lenn ujjongott, dobolt ezernyi törpe, / katlanban főtt az óriás husa / és sok kis szájban péppé szertefoszlott. A völgyi pokol jelenik meg a Néró halála után dúló polgárháborús örjöngésben, és azóta is.

    Tacitus szerint a hatalmi harc eleve és mindenképpen veszélyes, hiszen majdnem felfordult a világ akkor is, mikor jók küzdöttek az elsőségért, Julius Caesartól Brutusig, de csak majdnem, mert a végső soron legfőbb érdek, a birodalom megmaradása szerencsére érvényesült. A rossz és a jó nagy írói erővel és lélektani-társadalmi ismerettel újra meg újra sokrétűen, szinte testiesen mutatkozik Tacitusnál, de állandó jelzőként, az etikai nézőpont kiemelésére is szolgál. Az idézetben s a bővebb szövegkörnyezetben elsősorban a vezérek személyére vonatkozik, a mese egésze azonban a rendszerre, sőt, a világra is érvényes, azt hiszem, miközben a történetíró persze rendre hangoztatja, hogy a kormányzás a legyőzhetetlen végzettel operáló istenségre tartozik.

    Elkerülhetetlen hát a kérdés: ha nincs istenség többé (sem barbárok, akik mégis megoldás voltak valahogy, ahogy Kavafisz mondja versében), akkor mi van? Úgyis a megmaradás a végső tét? És az marad meg, aki győz? De akkor miért nem a jó győz, ha egyszer az a jó, s ha nem mindig, hát többnyire; és miért olyan gyenge a jó hatásfoka a rosszhoz képest, miért olyan aránytalanul könnyebb pusztítani, mint építeni, miért érvényesül olyan lassan és többnyire csupán melléktermékként a jó?

    Vagy végső soron (hosszú távon) mégiscsak a jó érvényesül (a rossz ellenére, vagy akár általa is, amit aztán később eufémikusan a tévedés kiigazításának lehet nevezni), hiszen az emberfaj és értelemmel teremtett világa ma is, a rettenetes 20. század után is megvan, s hogy megvan, az jó. És az van meg, az a féle-fajta ember, aki győz, aki eddig még minden rosszat túlélt, az önmaga által létrehozott és újra meg újra elszabaduló borzalmakat, a sorozatos és különféle vesztességeket is.

    Vagy ez nem győzelem, hanem szelekciós termék, melyben a vakszerencse is jelentős tényező, s hogy eddig nem történt meg a végpusztulás, az semmi biztosítékot nem jelent a jövőre nézve, hogy akkor sem - különösen mióta nemcsak elgondolható, de gyakorlatilag is kivitelezhető?

    Vagy az egészre vonatkozó túlélés mit sem módosít az egyes vesztesek kínján, a kezdettől áradó, minden korban működő rosszon? Erre legalább határozottan mondható: nem bizony.

    Ennyi kérdés után nem állom meg - némi romantikus vagy posztavantgárd ötlettel feltételezni: hogy az "aki győz" címkéje a katasztrofális csalódások után (amikor inkább az "aki veszt" mutatkozik reálisnak), a legmaibb mában sem kidobandó - kidobható. Talán lehetséges olyan szövegértelmezés, ami a versengés nélküli, a másiknak kárt és sérelmet nem okozó létrehozás jelentését társítja hozzá.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2008 / 12   »   Aki győz
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911