Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2008 / 11   //    «    2    » 
Horgas Béla & Levendel Júlia
Réskeresés
esszé (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 



L. J.: De jó, hogy ezen is lehet ámulni! Hogy alig több mint negyed század után lesz Réskeresés kötetünk! - lelkesedésembe kivételesen alig valamicske irónia cseppen, s talán az sem olyan fanyar, mint a mostanában magamban megint sokat idézett, Palasovszky Ödön 80. születésnapjára írt versed biztatása, hogy fél évszázad felénk nem nagy idő / holmi megvalósuláshoz - az én örömöm és rácsodálkozásom elemibb és gyerekesebb.

    Felnőtt életünk kialakítása után, tehát már húszas éveim első felében többször meglepett, hogy amit közvetlen környezetemben érzékelek, pontosan az és pontosan olyan, ahogy gyerekként-kamaszként elgondoltam, s mert emlékezetem szerint sohasem vágyakoztam anyagi javakra, megvásárolható-megszerezhető holmikra, sohasem kértem a szüleimtől ezt vagy azt, és nem józanul, lehetőségeink szűkössége miatt, nem is a szerénység, valami puritán elv fegyelmezett, egyszerűen nem kísértett efféle vágy, viszont nagyon határozott, aprólékosan kidolgozott terveim voltak majdani életemről, így a megvalósulás élménye, az érzéki felismerés is szinte spirituális, de majdhogynem eksztatikus lett. "Szinte", ismétlem, hiszen a legátszellemítettebb tény előállításához is kellenek fogható, materiálisan létező dolgok. Nyolc- meg tízévesen is lakást varázsolt képzeletem, ahogy később józanul tudtam, mi mindent kell kicsikarni - pecsétes engedélyeket például - és összehozni - nyomdaköltséget mondjuk -, hogy a megálmodott folyóirat vagy könyv megjelenhessen - méghozzá az, pontosan az és úgy, ahogy megálmodtam.

    Amikor a nyolcvanas évek elején négykezesekből meg különböző műfajú, de megint csak egymásra rímelő szólókból összeraktunk egy kötetrevalót, és Réskeresés címmel több kiadóhoz is beadtuk, persze szép sorjában - évekig eltartott egy-egy ilyen hivatali kéziratkezelés -, a "réskeresés" szó némiképp mást jelentett nekünk, mint manapság. Szántó Tibor borítótervén, amit inkább dacosan mellékeltünk a kézirathoz, az ócska lécekből eszkábált kerítésen, a deszkák között próbáltak előbújni a cím betűi - végül is sikerrel, hiszen jól összeolvasható volt a szó: RÉSKERESÉS -, ahogyan mi akartunk újra meg újra kipréselődni, friss levegőhöz - egyszóval szabadsághoz - jutni, és mesterségünk konkrétuma szerint mindig a cenzúra jószerével hézagtalan falán áttörni. Tapasztaltuk, hogy hézagtalan, de számtalanszor azt is, hogy a cenzúrázó hivatalok és hivatalnokok, az egész irodalompolitika rendetlen és abszurd, tohonya és átejthető - tehát a racionális megfontolásokon amúgy is átcsapó vágyunk és makacsságunk praktikumokba kapaszkodhatott, meg hát nemcsak akkor éltünk a ’68-as szlogen szerint, vagyis realisták voltunk, s ezért a lehetetlent akartuk, a lehetetlent ostromolva pedig elő-előtüremkedett valami kötelességtudat, hogy ha eddig meg eddig, meg még eddig se sikerült, ez önmagában nem ad felmentést, próbálkozni kell tovább, talán más formákkal, még rafináltabban. S miközben a Réskeresés kéziratát innen is meg onnan is visszakaptuk, mégiscsak találtunk nekünk való rést, nem is egyet, de csak egyet említek, a megvalósított Pár-sort...

 

H. B.: Ésem-résem, keresésem, én-részem, én igenlésem, én igen nagy vonzódásom, elképzelésem, és így tovább, hangutánzásom, szerelmi vallomásom, zeném, maga a létezés, szabadon szóló zizegés, kifejezés, hallgatom és csinálom, rátalálok, valami egész iránt evezek... Valahogy így hat rám a régi-új ötlet megvalósításának elhatározása, a szándék kimondása, s öreg avantgardistaként máris rám tör a vágy (ezért vágtam közbe), hogy ha írjuk, ne csak irodalom legyen, holott tudom, remélem, hogy az lesz, hiszen ha nem, akkor "nem az" sem tud lenni. A réskeresés nekem egyszerre mindennapi és különleges elem, mozgóképként perdül elém, hasonlóan a kötéltánchoz vagy az árnyékbokszoláshoz, hogy hirtelenjében ezt a két metaforát kapjam elő címtárunkból, amelyek rétegzettsége nemcsak engedi a különféle jelentések, asszociációk keverését, de egyenesen provokál, hogy új rendbe rakjam a vonatkozásokat, elvárja, hogy éljek vele.

 

L. J.: A zene, mostanában kivált a szabadon szóló zizegés, mondanom se kell, engem is elragad, eveznék már tovább, de muszáj fékeznem, sőt, visszafordulnom: nem hagyhatom úgy, ellentmondásosan-gubancosan azt a mondatot - kérlelhetetlen, ám mindjárt cáfoló állításomat - a cenzúráról. Hogy akkor hézagtalan volt vagy nem? Hézagtalan, amennyiben az otromba-tömör falon még véletlenül sem hatolhatott át közös szellemi termék, mert nem létezhetett alkotóműhely, a kulturpolitikai gyakorlat következetesen akadályozta a spontán társulásokat, és szétzüllesztett minden kezdeményt - istenem, hányszor érveltünk, tiltakoztunk, hány levelet, beadványt, mit tudom, mit írtunk arra hivatkozva, hogy a magát "közösséginek" hirdető társadalom elutasít mindenfajta közösségteremtést! -; az egyéni viszont olykor-sokszor zöld utat kapott. Még a magunkfajta, többször tűrt, mint tiltott szerzők írásai is rendre megjelentek. Ahogy az egy nemzedékkel előttünk járó egykori tiltottak-alig tűrteké vagy a leginkább "másként gondolkodó"-nak tituláltaké is. Jellemző, hogy a 69 márciusi Eszmélet-est megtartását, némi huzavona után, feltételhez kötve engedélyezte a pártközpont: hogy két szó, igen, ilyen gyerekesen, csak két szó - "folyóirat" meg "csoport" - ne hangozzék el. És tizenöt esztendővel később egy Pár-sor-rendezvényről még mindig azért írt feljelentő beadványt a kiadói főigazgatóság előadója, mert a meghívóra botorul azt írták a szervezők: "folyóirat". A cenzúra intézménye persze mindenütt és minden korban a hatalom félelméről árulkodott, és a félelem rendszerint akkor fordult brutalitásba, ha nem csupán egy-egy forró fejű írót vagy egy-egy kritikus-csípős művet tiltottak, állítottak pellengérre, hanem ha szövetkezést feltételezve lecsaphattak - ha néhány alkotó megpróbálta a gondolkodás természetének megfelelően összekapcsolni-kicserélni-megvitatni gondolatait, ha valamilyen világnézet és ízlés mentén akart közösséget - szellemi műhelyt vagy iskolát - alakítani. A folyóirat hagyományosan a műhelyformálás legjobb, legegyszerűbb eszköze, a spirituális összetartozások termékenyítő hatása gyorsan megmutatkozik, a nyomtatással materializálódik és növekszik az összetartozás érzése, amire rendszerint a szükségképpen egyedül alkotó ember a szokásosnál is inkább áhítozik. Kétségtelen, semmilyen diktatúra nem puhul meg annyira, hogy eltűrje a spontán társulásokat - ezért nem lehetett, még a nyolcvanas évek közepén sem, réskereső furfanggal és elszánással sem folyóiratot indítani; a liberalizálódó-szétmálló hatalom is csak külön-külön alkotókat és külön-külön műveket kegyelt - nyilván nem sejtve, milyen remekül hasznosítható lesz ez a fajta "magánosítás" a gyorsan berendezkedő, rekapitalizáló új érában; tervezetlen volt a szocializálás a "jövő századra", de tervezetlenségében is alapvetően formálta "az értelmi ember" önképét, feladatát, vágyait és örömeit. Manapság a társadalomtudományok sem emlegetnek "értelmiséget" - véleményformálókról vagy szellemi elitről beszélnek -; azt hiszem, mint réteg valóban nem létezik értelmiség, mindenesetre a húsz-harminc esztendővel ezelőtti jelentéshez nincs sok köze. Az értelmiségi attitűddel élők - korosztálytól függetlenül - egyszerűen nem tudtak vagy nem akartak médiaszemélyiséggé lenni, viszont feszengenek a szellem és önnön hatástalanságuk miatt. Igaz, hogy hatástalanok, akár egyedileg, akár kis közösségekben működnek, de keservesen mulatságos, hogy még a régi szerephez ragaszkodók is újmódian használják a "hatástalanság" fogalmát: kis példányszámban megjelenő könyvekre, folyóirat-közleményekre, az olvasók, a színház- és koncertlátogatók egyre szűkülő körére mutatva mérnek, számszerűsítenek. Hogyan lehetne másképpen? Tény, hogy az úgynevezett fejlett világ politikai és gazdasági hatalma mindenütt ártalmatlannak, tehát érdektelennek, legfeljebb díszítésre-reprezentálásra alkalmasnak tartja a kultúrateremtőket (bár a kultúra fogalma is más) - a társadalmi berendezkedés bírálata, a legélesebben lázító megnyilatkozások is jól kezelhetők, mert beépíthetők a kellően rugalmas rendszerbe; szabad a világváltoztatás - de minek? Negyed százada a "réskeresés" nekünk politikai állásfoglalás és magatartási stratégia volt, szelíd, de makacs szembefordulás - és ma? Fantaszta realizmus-készségünket mintha nem nyűtte volna el az idő - de miféle új rendbe rakhatók a vonatkozások, hogyan élhetünk velük?

 

H. B.: A kötet konkrét lehetőséget ajánl, és a címadó szöveg megírása - már benne is vagyunk - további kapaszkodót nyújthat, mintegy testiesítheti a réskeresést. Meg nem old semmit, a következő lépés - mondat - alkalmas voltát, értékét sem garantálja, nem tanácsol módszert, nem képez célt, nem mutat irányt, de húz, vonz, mozdít, méghozzá előre, vagy mondjam inkább: felé. Valami létesülés felé. Olyasmi talán, mint az evolúció rejtélye, hogy az élővilág történetének mozgása az alacsonyabb komplexitástól a magasabb felé tart. A hasonlat annyiban sántít, hogy ugyanez nem mondható el ilyen egyértelműen az ember alkotta kultúráról, a gének és a mémek párhuzama nem áll. Olyannyira nem, hogy a modernitás kérdésessé teszi az univerzális kultúra elnevezést is, és szükségessé megkülönböztetését a civilizációtól, különféle osztályozását a magaskultúrától a tömegkultúráig, belekeverését például a reprezentáció kétes homályába. Sötétebben látó világállapot-elemzők szerint olyan átalakulásról van szó, ami valójában megszűnés - és nem tudjuk, mi jön utána, pedig jelenünk az előzménye. Vagy itt is van már az Után? Vajda Mihály legutóbbi könyvében Kundera, Arendt, Heidegger, Nietzsche és mások szövegeit idézve-kommentálva a vallási és a kulturális korszak után bekövetkező megállíthatatlan sivatagosodásról, a világváltoztatás lehetetlenségéről ír, de szembefordulva mégis azt állítja: nem abszurd ragaszkodni az igaz kijelentésekre törekvő megismerés és az értelemadó gondolkodás egységéhez. Ez a ragaszkodás azonban - olvasom - mintha csupán a posztmodern korban vesztésre álló Szellem utóvédharca vagy éppen könyörgése lenne: engedtessék meg neki, hogy az egyre inkább csak egyetlen értéket, a hasznosságot ismerő korunk sivatagában meghúzhassa magát az intermundiumokban, az oázisokban... Talán eljön majd az idő, amikor a sivatag nem növekszik már többé, hanem lassan-lassan visszahúzódik, s átadja helyét a szellem virágzásának. Ehhez azonban a Szellemnek be kell rendezkednie a túlélésre. Ismerős helyzet és javaslat. Vajda a felvilágosodás és a romantika attitűdjét mintegy összevonva olyan gondolkodást ajánl, amelyik megkísérli kitapogatni az egyén számára lehetséges értelmes életet, és azt reméli, hogy a fennálló keretein belül is alakíthatjuk világunknak azt a részét, amelyre kompetenciánk kiterjed, megpróbálhatjuk jobbá, elfogadhatóbbá tenni azt, ami van. Hogyne, bólintok egyetértőleg, ez szép és praktikus elgondolás, az intermundium meg az oázis a réskereső Liget-sziget rokona, de annyira illuzórikus, hogy már-már ironikusnak tetszik, vagy egyenesen misztikusnak. Ugyan mitől jönne el "majd az idő", ha reális az elemzés, hogy az embernek a Technika korában nincs befolyásolási lehetősége, ahogy Heidegger magyarázza; mi hozná el a korszakváltó "eseményt", s főleg mit kellene-lehetne az embernek tenni érte; a kérdező, az egészre tekintő filozófia miért nem mond annál többet, mint amit a "némethoni mester" ajánl, s ha jól értem, Vajda is némi tanácstalansággal idéz: visszalépés a csak elképzelő, elénk állító, azaz magyarázó gondolkodástól az elgondolkodó gondolkodás irányába. Az "elgondolkodó" jelző mégis tetszik nekem, valahogy rokona az ámulónak.

    Ha a réskeresés nekünk jelentékeny mértékben az írás, az irodalom, a kultúra teremtése és terjesztése által tárgyiasul, akkor eleve védekező, őrző pozícióba, akár konzervatívnak minősülő pozícióba szorulunk, amelyen mit sem változtatnak fogalomértelmezéseink erőfeszítései, történeteink. De mit számít a pozíció és elnevezése, mit változtat akár az erőfeszítés eredménye a törekvésen? Hogy semmit, azért nem mondanám, de a hatékonyság kínzó volta sem akadályozhat, hogy azokat a kérdéseket is feltegyük, amelyekre nem tudunk válaszolni, és közben azt is kimondjuk, hogy kérdezni persze nem elég - talán ennek tudata, érzete a felé?

    A vonatkozások új rendbe rakása a réskeresés fényében is csak dereng... A rend újdonsága csakis a konkrét elemek másságából adódhat, a történet folyton mozgó, aktuális tényeiből (az anyagából), amely cserélődik, mindig másként tartalmazza az emberiesség alapértékeit (a szellemet), de tartalmazza. Tudom, hogy ez (is) roppant kényes állítás, hiszen az alapértékek, mint a Szép, a Jó, az Igaz, vagy akár az Emberszeretet és az Igazságosság meg a többi nagybetűs elvontság szimbolikus valóságokként hangoztathatók, és konkrét esetekben vélekedésként szinte bármire rámondhatók. Tudom, tapasztalom, szenvedem, hogy az értékválságok zűrzavarában mennyi minden relatívnak tetszik és önmaga ellenébe fordul, de nem szabadulhatok (nem is akarok) a rendszerelmélet múlt századi tudósának, Bertalanffy Lajosnak a megjegyzésétől, hogy az ember természeti lényből társadalmi lénnyé alakulásának történetében ezek a sajátosan emberi értékek biológiai gyökerűek, a fizikai jólét egyszerű javaihoz hasonlóan önmagukban jók, és semmiféle fellengzős ködösítésre nem szorulnak. A fizikai, biológiai és szimbolikus világ megkülönböztetése nem szétválasztás - a fokozatok, szintek, rétegek a lényegiségek és értékek megragadására, a hierarchia rögzítésére szolgálnak. Nem szétválasztás, de a szerves összefüggésen belüli, alkatrészi önállóságra figyelmeztet, határokat von. S ha az ember minden más lénytől megkülönböztető sajátossága a szimbólumokat alkotó aktivitás, mellyel a fizikai és biológiai világ fölé kerekedett, akkor az életben tartás lehetősége és felelőssége is erre az alakítható-alakító szférára, a kultúrára hárul, ami nemcsak a létezés hármasságán (élettelen, élő, szimbolikus) belül, de önmagában is hierarchikus - és itt akár elismételhetem az iménti mondatot, hogy "a megkülönböztetés nem szétválasztás", azzal a megszorítással, hogy a történelem tanúsága szerint a mindennapi gyakorlatban ez rettenetes bonyodalmakkal jár, és úgy tetszik: az alkatrészi önállóság meggondolatlan alkalmazásával mégis szétválaszt, újra meg újra egymás ellen fordít, fittyet hány az alapértékeknek: minden fölismerés, rálátás, elemzés hiábavaló, a szimbolikus aktivitás révén felépült kultúra áldás és átok egyszerre. Akkor meg hogyan tovább az elgondolkodással? A mára közhellyé koptatott formula mögött talán mégis az áldás dominál, talán mégis ez tartja (még ma is) életben az emberfajt, a világot, mert a kialakult alapértékeket éltető minőség mégis hozzáadódik az egészhez, a jó szellem a jó szellemhez, s akkor már nem is reménytelen? Szeretném, mert amúgy Sziszüphosz abszurd erkölcsisége, hogy elég a keresés (a küzdés maga), nem vonz. Nem azért írom a Réskeresést, hogy megoldást mutassak (megoldás nincs), de ha tudom és érzem, hogy dokumentációm csak önfenntartásom része lehet, akkor miért publikálom? Elegendő válasz-e az annyiszor feltett kérdésre, hogy ha van egy olvasó, már résztvevő vagyok, már van hozzáadódás? A kínzó kérdezősködésről le nem mondva talán a megjelenítésre koncentráljak, a következő pillanat konkrétumaira?

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2008 / 11   »   Réskeresés
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911