Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2006 / 5   //    «    4    » 
Horgas Béla
Más és Ugyanaz
esszé (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Amikor elolvastam Kovács Gábor pontos és a múlt-idézésben a jelen feszültségeit is érzékeltető írását, különös szédület szakadt rám: ez a jelenet egyszer már megesett velem - 1968-ban. Akkor is folyóiratot szerkesztettem L. J.-vel, és az egyik számba - az elsőbe! - Marcuse könyvéről szóló cikket illesztettünk, de ami ma higgadt eszmetörténeti elemzés lehet, akkor a világállapot égetően aktuális történéseihez kapcsolt bennünket, társadalmi-politikai konkrétsága publicisztikai hőtől izzott, és utalásai a rendszer korlátait feszegették. Nem is tűrte a cenzúra, hogy a lap megjelenjen, de az Eszmélet folyóirat három próbaszámának gépírásos, bekötött kézirata megvan, itt áll a polcunkon, s amikor újraolvastam az egészet, föltámadt bennem a vágy, hogy amolyan dokumentatív adalékként írjak az akkori cikkről, megtoldva mai érzéseim és kérdéseim kínzó kommentárjaival.

    A Marcuse-ismertetőt Dimenziók és alternatívák címmel Ember Mária írta, de mielőtt idéznék bemutatójából néhány passzust, az értelmezhetőség érdekében jeleznem kell, hogy miféle társaságba került az Eszméletben. És nemcsak "kell", hanem szeretném is - engedek annak a bizonyos szédületnek, ami az ismétlődésen túl az életregényünkben meghatározó súlyú folyóiratkísérlethez most újra visszacsatol, a viszonyítás szorongató műveletébe lök. Ennek a kényszeres mutatványnak számomra megkerülhetetlen és valamiképpen minden motívumot összerántó lényege, hogy a mai egészen Másban Ugyanazt érzékelem, mint a harmincnyolc évvel ezelőttiben. S nem eszmeileg ám, hanem köznapi konkrétsággal, hiszen akkor az egypártrendszerű hatalom, ma a többpártrendszerű versenytársadalomba illeszkedő, lobbizásra épülő pénzosztó intézmény próbálja kiszorítani a folyóiratot; hajdani írótársunk, barátunk azt írta nekünk a botrányos döntés után, hogy az NKA százfejű Aczél elvtárs, de azt nem tette hozzá, hogy ebből ő az egyik "fő", s ezért: személy szerint és közvetlenül is felelős a történtekért. Lehetséges, hogy az akkori technokrácia világa a tömegkultúra kattogó hatalmasságával együtt most érkezett meg hozzánk? A Liget ilyenképpen az Eszmélet folytatása, s milyen fájdalmas még ma is (s ha nem, akkor azért), hogy a publikálók közt ezt már mióta egyetlen név jelzi csak. A 68-ban szerkesztett 197 gépelt oldalnyi kéziratban Tornai József, Marsall László, Tandori Dezső, Ágh István és Orbán Ottó, majd a pályakezdő Éliás Péter, Börcsök Mária, Oravecz Imre és Dobai Péter versei sorakoznak. Prózával Mészöly Miklós, Konrád György, Csoóri Sándor szerepel, tanulmánnyal Tellér Gyula, Gyurkó László, Levendel Júlia és én, a Marcuse-cikk előtt pedig Semprun Mit tehet az irodalom? című 1964-es előadása áll (Konrád Júlia fordításában), s ez is mai dilemmáim (dimenzióim és alternatíváim) kavargásához kapcsolódik.

    Semprun marxista idealizmusának elvont tételeit, a sztálinista diktatúrák szelíd hangú, mozgalmi frazeológiát használó kritikáját és patetikus megfogalmazásait a jövőről meg a világforradalomról persze vegyes érzésekkel olvasom, de beszédének záró része kísérteties elevenséggel hat rám. Az irodalom hatalmának kérdésénél, állítja, alapvetőbb, hogy "lesz-e még irodalom néhány évtized múlva ebben a mi neokapitalistának nevezett társadalmunkban? Szociológiai vizsgálatok igazolják, hogy olyan tendencia van kialakulóban, amely a könyvet az ideologikus fogyasztási javak látható és hallható közvetítésével helyettesíti, vagy legalábbis részben kiszorítja." Az irodalmat, teszi hozzá pár mondattal később, minden társadalomban az ellenszegülés és az igazság élteti, s ezért a fennálló rendszer feltétlen oltalmazója annak a "tömegkultúrának", amely a kultúra tagadása, "pontosabban a lehető legelidegenedettebb szabadidő racionális megszervezése. Innen az újfajta magatartás az írókkal szemben, az igyekezet, hogy beépítsék, beolvasszák őket. Minden módszer megfelelő nekik... beleértve a Nobel-díjat is... Minden irodalmi és individualista lázadás megbukik néhány hónap vagy év alatt a hivatalos szentesítés homokzátonyán."

    Semprun ?64-es diagnózisát ?68-ban, Magyarországon óhatatlanul azzal a háttérben ólálkodó szorongással fogadtuk, amit aztán még két évtizedig nyöghettünk, hogy a neokapitalizmusban élő baloldali értelmiségi gondjaihoz képest a mi elemi szabadságjogokért, például a cenzúrázatlan publikálásért folytatott küzdelmünk milyen megalázóan kicsinyes, s hogy a diktatúra, bármilyen puha is, nemcsak különbözik, de minőségileg is alávalóbb a pluralista társadalom kényszereinél, bármilyen kemények is azok. Ebből nem azt a következtetést vontuk le, hogy előttünk tehát a társadalomformálásban a fejlett Nyugat utolérésének lépcsője áll, mint ahogy ?90-ben is (Tolsztojra hivatkozva) azt kerestük a Liget folyóiratban s terítettük oda (a szó szoros értelmében) írásainkat az első szabadon választott parlament képviselőinek asztalára az első munkanapon (hasztalan vonításnak bizonyult)), hogy miféle úton és hogyan lehetne elkerülni a nyitott társadalom elméletileg jól ismert csapdáit, s csak ma, az újabb és újabb elidegenedésektől, az aktuális kínlódástól süpped az ember olyan mélyre, hogy így kérdezzen: jobb ez vagy rosszabb, mint az volt? S a válasz csak így kezdődhet: a "jobb" és a "rosszabb" eleve alkalmatlan szó, a hasonlításnak pedig csak konkrét elemzésben van értelme, és hangzatos (inkább zagyva) érvelés, hogy a legjobb diktatúra is rosszabb, mint a legrosszabb demokrácia. A mai rendszer kritikájából, például a demokrácia címkéjével fedett hatalmi manipulációk fölismeréséből nem következik a tegnap visszakívánása, a rendszer nem ahhoz képest rossz. A politikai és a gazdasági diktatúra különbözik, de mindegyik diktatúra, és úgy sejtem, a gondolkodás egyik alapvető feladata ma, hogy a Más és az Ugyanaz összefüggéseit próbálja megragadni - lássuk világosan: elnyomás, alávetés, minden rendű és rangú igazságtalanság, kiszolgáltatottság (a konkrét tartalomtól függetlenül) változatlanul ugyanarra a rugóra jár. Ráadásul a bizakodás, a remény (hogy finomul a kín), amelyre József Attila még hivatkozhatott az ős patkánnyal szemben is (hisz mint elődeinket, karóba nem húznak ma már), a múlt század katasztrófáiban végleg semmivé lett. Kérdés, hogy kapaszkodónak mi maradt.

    Ki az a Marcuse, akinek neve a nyugati lapokban egyik napról a másikra főcímeket csinált - indítja cikkét Ember Mária -, ki az, akit Jurij Zsukov "emberbőrbe bújt farkas"-nak, a Ku-Klux-Klan "rühös kommunista kutyának" nevezett és életveszélyesen megfenyegetett, akinek nevét a nyugatnémet és francia diákmozgalmak transzparenseikre írták, és akinek műveiből csak Olaszországban egy év alatt több tízezer példányt vásároltak meg? A válasz néhány életrajzi adatot sorol és megemlíti, hogy világszerte olvassák és vitatják Marcuse műveit, újabban Garaudy és Sartre, s aztán Az egy-dimenziós ember (ő kötőjellel fordítja) főbb tételeit veszi sorra, méghozzá értékelés nélkül, és azzal a megjegyzéssel, hogy "a vitát az informálásnak kell megelőznie". Ebben bizonyára ott lapul a tapasztalt újságíró taktikusan beépített védekezése is, hogy ne szolgáltasson támadási felületet, és a cikket is ilyen gesztussal zárja egy "vörös farokként" funkcionáló Garaudy-idézettel, ami olyan üres, hogy parodisztikusan hangzik, mi legalábbis akkor a cikkíróval együtt így értelmeztük: "Az egyetemista- és a munkásmozgalom közötti viszonyt tehát nem lehet rivalizálásra, alárendelésre, még kevésbé antagonizmusra leegyszerűsíteni. A munkásmozgalom és a diákmozgalom ugyanannak a totalitásnak a mozzanata." Nézem a megsárgult, gépírásos szöveget, és ma már csak az ürességét érzem - Marcuse mondatai meg jelentéssel teliek, mintha az egydimenziós világ lidércnyomása még soha nem lett volna enynyire reális. Az Ember Mária által idézettek között ott van a "ha a négernek Cadillac-ja van" kép köré épülő mondat, amit Kovács Gábor is beilleszt elemzésébe - ez a véletlen is megérintett. Más idézetek a mai magyar társadalomra vonatkoztatva hangzanak különösen hátborzongatóan - például amikor Marcuse azt állítja, az emberek elvesztik érzéküket az egymásnak ellentmondó elemek összebékíthetetlensége iránt, s hogy egy politikai párt, amely a kapitalizmus megőrzését és fejlesztését tekinti feladatának, "szocialistá"-nak nevezhesse magát, egy önkényuralom "demokratikus"-nak, egy bohózatba illő választási ceremónia "szabad választás"-nak, ez a legsúlyosabb támadás a logika ellen, a manipuláció logikája. Másutt meg: az ipari társadalom a totalitárius társadalom felé halad, mert nemcsak a társadalom politikai uniformizálása lehet totalitárius, hanem a nem-terrorista gazdasági-technikai egybehangolódás is, amely a szükségletek irányítása révén, régről fennmaradt érdekek segítségével érvényesül. S végül, hogy egy legalább mérsékelten sötét mondatot is idézzek: "Még mindig van értelme az igaz és hamis tudat, a valódi és a közvetlen érdek megkülönböztetésének." Vagy ennek lírai változata, amely arra felel, hogy végül is mit akar Marcuse? "Szabadságot - feleli - attól is, ami elviselhető, kifizetődő és kényelmes." Jelszószerűen: "szocializmust sztálinizmus nélkül". Mi mást?, gondoltuk az Eszmélet szerkesztése közben, és saját élettörténetünk Nagy Tavaszát éltük ?68-ban, József Attila szavait átvéve áhította lelkünk az emberi felszabadulást, s bár tudtuk, hol élünk, bíztunk a rendszer finomodásában, s még júliusban is úgy véltük, már nem reális a prágai bevonulás.

    Az emberi felszabadulás áhítása ma is lelkem valóságos eleme, de helyzetem merőben Más, hiszen - például - megvalósult folyóiratban írok a megvalósulatlan folyóiratról, és ez kihívóan dokumentálja, hónapról hónapra fölmutatja a különbséget. Belegondolva még vaskosabban érzékelhetem, visszafelé, és újra átélhetem, hogy a ?68-as, puhának nevezett diktatúra milyen kemény volt, és ez ma is élményszerűen értékelteti velem a szabad eszközhasználat szabadság-fokát, szinte figyelmeztet, hogy ne feledjem (nem feledem), milyen hevesen vágytunk erre a lehetőségre, s még nem is olyan régen, ?86-ban is illúziónak véltük. Be is tiltotta-zúzatta a tízezer példányban kinyomtatott Ligetet a hatalom: mintha megállt volna az idő - csak a számjegyek cseréltek helyet. Tessék, most megvan a folyóirat, létezik, idén a tizenkilencedik évfolyamába lépett - csak szerkesztőin és szerzőin áll, hogy mit kezdenek, miként élnek vele.

    És mégsem. És nem az állami pénztámogatás megvonása miatt.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2006 / 5   »   Más és Ugyanaz
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911