Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2008 / 9   //    «    3    » 
Horgas Béla & Levendel Júlia
"...Bár a szekér szaladt"
esszé (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 



H. B.: Miért látszik állni az idő, bár a szekér szalad? Petőfi 1844 áprilisában írott versében - ha jól olvasom - azért, mert gondolatai, a közelgő hazaérkezés képei, a szavak próbálgatása olyan mélységesen elfoglalják, hogy a szekér térbeli szaladásában nem érzékeli az idő múlását, a szaladást sem érzékeli, csak utólag, a költői megjelenítés sodrában döbben rá, hogy így volt. A történetet elbeszélve természetesen múlt időben fogalmaz (Állni látszék az idő / Bár a szekér szaladt), de bravúrosan egy-egy jelen és jövő idejű mozzanatot is belesző a felidézésbe, hogy maradéktalanul azonosulhassunk vele, ugyanakkor ráláthassunk az eseményre; varázsos vers a Füstbe ment terv. Kapcsolódni hozzá, paralellát látni benne, címadó motívumnak használni vonzó és kockázatos egyszerre. Módszert ajánl, kapaszkodót, de kegyetlenül szembefordít a pőre ténnyel, hogy a Liget nevű szekéren utazva, a huszadik születésnapjára, a kétszázadik számába írni eleve borzongató kísértés, s ha a terv füstbe megy, nem lesz meglepő.

    Nem volna jobb meg sem próbálni? A 20 és a 200 ízlésem szerint különben is csak a számszerűség boncasztalán (a varrógép és az esernyő találkozásának szürreális terében) ragadható meg, amit most mégsem szeretnék, mert annál közvetlenebb, testiesebb az érintése, szinte erőszakos. Tervem viszont nincs, s ha kihátrálni nem akarok (nem), nincs más hátra: lágyan, lazán, akárhogyan a rohanó idő határtalan tematikájára hagyatkozom. Hasonlóan talán az írásaim hátterére utaló mellékrajzolataimhoz, melyeken az irányított véletlen módszerével huzigálom vonalaimat, s irkálom betűimet, mintha megfogadtam volna a sokat idézett megállapítást: az ember azért ír, hogy nyomot hagyjon maga után, s így pályázzon a halál utáni életre vagy akár a halhatatlanságra. A formula tetszetős, és a "miért ír?" kérdést, a nyom-alkotás és nyom-olvasás játékának értelmezését is elnyűhetetlennek gondolom, de a nemes válaszban alakot öltő szándék idegen tőlem, s csak azért kanyarítottam ide, mert az évfordulós alkalom óhatatlanul kimondatja, hogy 20 év múlva elég nagy valószínűséggel múlttá lesz időnk. Ezt viszont sem morbid, sem érzelgős, sem más pózban nem akarom elképzelni, csupán arányérzékem (kedvenc fogalmam) említteti velem (vagy a mégis felködlő szürrealista képzet? mindegy!), ennek nem járok utána, nem megyek bele - de ha megint nemet mondok, miből lesz az igen? Lesz. Mert a nyomot termelő halhatatlansági vágy sohasem hajtott, viszont mindig izgatott a megcsinálás, a létrehozás lehetősége (itt az igen) - nem a semmiből, hanem a valamiből teremtés egyszerre felszabadító és szorongató érzése, a tudat: hogy az eredmény jórészt rajtam múlik. Itt és most is.

    De mi a valami? A szaladó szekér vagy az álló-rohanó idő, vagy a szekéren ülők? Vagy mindezek együtt, s a közhelyes tanulság, hogy az idő akkor "látszék" állni, mintegy kikapcsolódni, ha nem üres, ha valójában nem is nézek rá, mert annyira elfoglal, amivel kitöltöm éppen, hogy időtöltésem nem puszta időtöltés, hanem szenvedélyes ténykedés - ez volna most az én valamim? Egy állítás, hogy elmerülni és az időmúlástól függetlenedni jó, s hogy a folyóiratosdi, a műhelyesdi ez volt nekünk, ma is ez, és addig lesz, amíg ez (és ilyen) lesz? De ilyen-e, ha most éppen mégis ránézünk az időre és a töltésre?

 

L. J.: Sok évtizeddel ezelőtt szegődött hozzánk, s azóta szakadatlanul kísér, de minden felidézésben kicsit másképp hallatszik a formailag kérdő mondat, ami valójában kemény, bölcs-humoros állítás volt. Eörsi István mondta el, és írta meg gyönyörű Siratójában: amikor Pártos Vera - milyen fiatal volt - hónapokig haldoklott, szörnyű szenvedéseket tűrt, és Pista tíz nappal a viszszavonhatatlan halál előtt is dicsérte a bátorságát - "Hős vagy" -, Vera azt felelte: "Mit csináljak, most már benne vagyok". Bennünket akkor - jó pár évvel fiatalabbakat - a bölcsesség, a humor, s leginkább a valódi hősiesség ragadott meg, mindez normális elvontságban, szinte fogalmian; az azonosuló érzés-érzékelés későbbi, holott majdnem annyira ’benne voltunk’ mi is, akkor is, mint most. De szabad-e így szellemeskedni és odavetni, hogy ’majdnem’, hisz az aprócska különbség majdnem az élet maga? Hiába, hogy éppen azt nem éli meg senki - tudomásom-képzeletem szerint -, amint átjut lét és nem-lét kőkemény választóvonalán.

    Engem pedig az ennél jóval elmosódottabb határolások is zavarba ejtenek, sőt, minden ’határolás’ mintha eleve incselkedne velem. Kamaszkoromban például mulatságosnak találtam a leírásokat olyan alkotókról, akik úgymond, "két korszak határán éltek". Hogy miért társítottam a korszakhatárhoz levegőben kifeszített kötelet, azt nem tudom, de a kép kétségtelenül megmaradt: kötéltáncos pózban láttam billegni Dantét meg Shakespeare-t is, holott úgy emlékszem, szó sem esett arról, hogy két korszak között van-e egyáltalán valami, amin billegni lehet. Mai ismereteimmel egyébként nehezen találnék a történelemben bárkit, aki nem korszakok határán, hanem egy adott kor belsejében, pihe-puha beágyazottságban élt - de hogy a köztességet ennyire abszolútnak, és mintegy a létezés alaptulajdonságának vélem, ráadásul visszamenőleg, az ember-történet teljességére érvényesen, az bizonyára mégiscsak a saját korom tünete. Mindenesetre képzeletem bohócszámait a nagyon időszerűtlen időszakaszolások inspirálták, az olyasféle nevetséges kifejezések, amelyekben különben pontosan megjelenik egy nekem idegen világra pillantás, mentalitás, mint a ’korszakalkotó’ vagy a ’korszaknyitó’. Az idő, amit Csokonai "egész"-ként szólított meg, s túllépve a felületes érzéki benyomásokon, kezdet és vég nélkülinek állított, hozzátéve, hogy "csupán a véges ész / Szabdalt fel apró részeidre téged" - az idő, mondom, szépen kibabrált velünk. Méghozzá nem csak úgy, hogy normálisan eltelt.

    Önmagamnak és minden logikának ellentmondva tapasztalom ugyanis

- érzékletesen és az elvontság szintjén -, hogy nem egyszerűen személyes időfogalmam, időélményem változott az utóbbi húsz évben, hogy a "természetes" öregedéssel együttjáró változásba nagyobb szabású átrendeződés is belekavart - és valóban "kavart", a szó szoros értelmében, hisz éppen ez tesz újra meg újra tanácstalanná, ez késztet mérlegelésre, összevetésre; arra is, hogy megbűvölten figyeljem a jobbára társadalmi folyamatokat, de úgy, mintha kémcsövekbe bámulnék; nap nap után ezért kérdezem gyanakodva: megérthetem-e igazán ezt az újat, ha makacsul a régi fogalmakat, normákat használom.

    De hát ez az önfaggatás kísértetiesen hasonlít ama kötéltáncra - lehetetlen nem feltételezni és kimondani, hogy azt, amit az elmúlt két évtizedben megéltünk, közönségesen korszakváltásnak nevezik.

    Szóval ilyen.

    Hiába írtak és beszéltek sokat negyven-ötven évvel ezelőtt is a gyorsuló időről, hiába mutatkoztak mindenféle előjelek, ez a totális másság drámai hirtelenséggel jött. S mert csakugyan minden ízében másvalami van, butaság még kérdezni is, hogy jó vagy rossz, pozitívumokkal vagy negatívumokkal érkezett-e a változás. De az biztos, hogy nem okozott - az új éra nyerteseiben, hullámlovasaiban sem - eufóriát, és ez önmagában is meggondolkodtató, diagnózist alakító tünet. Azt is látom, hogy az újhoz milyen sokan gondolkodás nélkül próbálnak alkalmazkodni, hogy milyen sokan dohogva, értetlenül elutasítanák, a legtöbben meg érdektelenül, mintha észre sem vennék: mégiscsak nagy idők tanúi vagyunk. Vagyis benne vagyunk. Mi most ebben.

    S hogy mi az?...

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2008 / 9   »   "...Bár a szekér szaladt"
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911