Levendel Júlia: Hála a delfineknek

A pártértekezlet utolsó napján, a mindenkit leginkább érdeklő változások bejelentése egyre halasztódott. A televízió még estefelé is csak részleteket sugárzott az aznapi programból, és újra meg újra elhangzott a közlemény, hogy a Központi Bizottság zárt tanácskozása után azonnal egyenesben közvetítenek. Passzívan ültünk hát a képernyő előtt, vártunk és feszengve röhögtük, hogy a csúszás okozta adásidőt a delfinek életéről szóló filmmel töltik ki.

Tolsztoj a Gandhinak írt levélben nem kínál kőbe véshető bölcsességeket, éppen hogy nem mutatkozik Isten szószólójának, semmiféle rendíthetetlen tudás birtokosának – a halálközelségtől szorongatóbb az egész életén, írói működésén át meg-megmutatkozó kétségbeesett-dühös önelégedetlensége. „...szeretném elmondani másoknak azt, amit én olyan tisztán átérzek...“ – fohászkodik, és akárhányszor olvasom, idézem magamban sorait, egyre tisztábban hallom légvételét, érzékelem a bizonyára nehéz sóhajjal kísért beletörődést, hogy az elhessenthetetlen belső sürgetésre újra, megint megpróbálja leírni, ami a leírástól – hogy csak kiválasztottakhoz jutó szavak telnek tőle, de valódi társadalom-átalakítás nem – eleve erőtlen, kétes értékű és mindenképpen hiábavaló.

Egyre kevésbé tudott azonosulni az addig legmodernebbnek tartott magyar folyóirat művészi irányvonalával. Már harci terepnek tekintette az irodalmat, de sajátos helyzeténél fogva két, egymással szemben álló fronton kényszerült helytállni. „Nyugatos” íróként betartotta a lap stílusbeli szabályait – nem titkolva, hogy kifogástalan szonettek írására is képes –, de érzékelve, hogy versein még fölismerhető az elődök hatása, prózával mutatkozott be a Nyugatban. Választása őt igazolta: írásait a lap szerkesztői szívesen fogadták.

Az időt,

neveletlen gyerek, én lassítottam le. Nem

vette észre senki. Versben sem kéne bevallanom.

Álltam egy lázas lakásban. Árnyak aludtak a vállamon.

Hát, ez történt tavaly. Vagy pár évvel azelőtt.