Liget.org   »   2003 / 4   »   Dániel Anna  –  Vesszőparipán imbolygó
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1450
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Két posztmodern regény a 18. században

 

 

Íróik találkozhattak az Enciklopédia munkatársa, Holbach báró párizsi házában, ahol vasárnaponként vendégek raja ült a két órakor kezdődő ebédhez, vagy a báró vidéki birtokán, a magaslaton épült kastélyban, ahonnan oly szép a kilátás a Marne vizére s a folyó aprócska szigeteire. Meglehet, hogy Párizs valamelyik irodalmi szalonjában folytattak eszmecserét, talán a tükörgyáros hitvese, majd özvegye, a Katalin (Nagy) cárnővel levelező Madame Geoffrin otthonában. És az is lehetséges, hogy kettőjük közt eszmecserére soha nem került sor, bár Laurence Sterne csaknem két esztendeig időzött Franciaországban (élményeiről könyve, az Érzékeny utazás is beszámol), Denis Diderot meg olvasta, befogadta és hasznosította Sterne regényét, a Tristram Shandyt saját művében, a hosszú ideig alig ismert, félreismert Mindenmindegy Jakab meg a Gazdájában.

     Személyes kapcsolatuk lehetőségének fel- és elvetését azért érzem helyénvalónak, mert az esetlegességet mindketten a lét szükségszerű velejárójának tartották, s az egzisztenciális bizonytalanságból számos lényeges következtetést vontak le. 

    

*

 

A Tristram Shandy úr élete és gondolatai első része 1759-ben jelent meg Yorkban, ahol írója anglikán lelkészként tevékenykedett, a kilencedik, az utolsó kötet 1767-ben, röviddel Sterne halála előtt. Befejezetlen maradt - vagy a megszakadást követő újrakezdés lehetőségét üzente így az alkotó? Broch úgy véli: minden nagy műben van valami befejezetlenség.

     "Nem kitérő ez, hanem maga a mű", írja latinul a kilencedik fejezet mottójául Sterne. 

     Valóban, regénye a kitérők sorozata. Kezdjük az idővel. Ez nem a percekkel vagy esztendőkkel mérhető idő, amelyben a regényalakok sorsa beteljesedik. Nem kronológiai, történelmi idő, mint a Sterne korabeli, a megelőző, és jó ideig a Sterne utáni korok regényeiben. Jelenből a múltba röppenő, ide-oda cikázó idő ez, másfél évszázadig kell majd várni, amíg ismét megjelenik, megvárni, hogy Marcel Proust beleharapjon a madeleine-nek nevezett aprósüteménybe, és elinduljon az eltűnt idő keresésére. Sterne művében a múltból a jelenbe, olykor a jövőbe perdülő, majd visszaperdülő, ide-oda suhanó "személyes" idő pillanatai olykor elképesztően kitágulnak. Tristram Shandy apja és nagybátyja, Tóbiás bácsi elindul a lépcsőn az emeletre Tristram anyjához. A fejezet végén ott maradnak a lépcsőfokon, a regény következő részében az emeleti szobában viharosan zajló események közepette vagyunk, majd a csetepatéból visszakerülünk a lépcsőre a két fivérhez. 

     Az óramutatónak fittyet hányó szubjektív idő a helyszínek filmbe kívánkozó változatosságával párosul. A Shandy család udvarháza, Tóbiás bácsi, a veterán katona kertje, ahonnan képzeletben átröppen a flandriai hadjáratba, a spanyol örökösödési háborúba. Tristram úgyszólván egyidejűleg három helyen van: Auxerre-ben apjával és Tóbiás bácsival, Lyonban az eltörött postakocsi mellett (mindkét városban az emlékezetében), ténylegesen Mons-ban, a Garonne partján. "Csak hadd mondja ki-ki a maga históriáját a maga módján".

     A szubjektivitás adta tágasság térben és időben, az asszociációk és a felröppenő ötletek, aminek az alkotói tudat határt szab, - mindezt egyszerre adja a regény Orr című betét-elbeszélése. A fantasztikus, groteszk hangvételű elbeszélés a megszállottság látlelete, a tömeg reakcióinak ábrázolása Strasbourg városának múltjában és jelenében. És műfajparódia is. Befejezésként a történelmi tény: a német városba bevonul XIV. Lajos hadserege.

     A félreértés, az eltűnés, a váratlan felbukkanás, a megtévesztettség alaphelyzetek Sterne regényében. Ok és okozat között - Kunderát idézve - leszakad a híd. Milyen gondosan vezetik rajta az olvasót a kortárs írók s a következő század alkotói!

     Csapongás időben és térben, szituációkban és ötletekben, fikcióból a narrációs valóságba. Az élettörténetét író Tristram Shandy közli, hogy a következő fejezetben "másról lesz szó", vagy a regényen kívüli világból mondja a regényben ágyban fekvő apjának, karosszékben ülő nagybátyjának, hogy félóra múlva visszatér hozzájuk.

     Munkája nehézségét többször is panaszolja: "Hatodik hete bajlódom vele nagy sietvést, de kijelentem, hogy történetemben eddigelé még megszületni sem sikerült." Más alkalommal azt közli: diétára fogta magát, hogy jobban haladjon.

     A gyakori kitérők kaján üzenetek is a kortárs íróknak, hiszen regényeikben a hősöket és hősnőket sokszor várják próbára tevő epizódok az elágazó cselekményben, mielőtt célhoz érnének. De Sterne regényvilágában nincs cél. Műve megannyi epizód és elágazás, rejtőzködő szerkezete voltaképpen aszszociációkon nyugszik.

     A kor irodalmában a szerző gyakran belép művébe, hogy mindentudóként oktatásban részesítse az olvasót. Amikor Sterne Tristramja a feltételezett valóság dimenzióiból a fikció világában terem, időnként mintha a színházi rendező és ügyeletes szerepkörét látná el. A jelenetekre és jelenésekre oszló sok esemény - nem cselekmény! - mindaz, ami megesik a regényben, az elsuhanó színhelyek, a szituációkra bomló szövegrészek, a meghökkentő helyzetek, az ironikus, hosszú tirádák, a pergő dialógusok: mindez a színpad, a mai olvasónak a film világát idézi. Sterne céltudatosan alkalmazza a színpadi effektusokat, olykor a nonszensz határán.

     Burleszkbe kívánkozik a Tristram világra jöttének körülményeit közlő szöveg, amely narrációs játék is. A vajúdó anyához hívott Slop doktor hosszasan fejtegeti a szülés levezetésének új módszerét a leendő apának és Tóbiás bácsinak, aki a flandriai hadjáratra tereli a szót, de a megszületni készülő Tristram élettörténetét író Tristram félbeszakítja: "Egy percre ráeresztem a függönyt e jelenetre, hogy valamely dolgot emlékezetükbe idézzek olvasóimnak, mást meg hogy közöljek vélük. ... Ha e két apró közbevetéssel megleszünk, a függöny szétnyílik ismét, és Tóbiás nagybátyám, atyám, Doktor Slop folytatják tovább a társalgást, minden háborítás nélkül." /Ionesco is írhatta volna!/

     A Tristram Shandy legjelentősebb sajátosságát akkor mérhetjük fel, ha összevetjük a korabeli regényekkel. Richardson gondos környezetrajzzal kidolgozott műveiben a szereplők és az események az általános érvényű erkölcs magasrendűségét bizonyítják a társadalmi piramis-erkölcs jogtalanságával szemben. Fielding köznapi hőse, a megpróbáltatásokon körültekintő értelemmel és kitartással túljutó Tom Jones a tökéletesedésre képes embert példázza. Voltaire Candide-ja - a leibnizi optimizmust egyre-másra megcáfoló szörnyűségek közepette - végül célt és némi megnyugvást talál abban, amit a "műveljük kertünket" jelent. A Tristram Shandyben nem kerülhet sor, mint a század, s a következő század regényeiben ember és társadalom mérkőzésére, győzelemre vagy bukásra, mert a lét felmérhetetlenségéhez képest az ember parányi. Sterne a létbe kivetett emberről szól ontológiai regényében. Hinausgeworfenheit - írja le a szót csaknem kétszáz év múlva Heidegger. Ez az állapot nem szükségképpen tragikus. Sterne regénye arról tanúskodik, hogy gyakran hahotára fakaszt vagy elnéző mosolyt kelt. Furcsa - talán ez a legpontosabb jelző rá. Einstein is ezt a szót használta, amikor felkérték, beszéljen a világegyetemről. Furcsa.